Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem boszorkányság 4

2015.09.21

 

A véradóállomás berendezése egy apró késből, néhány hosszú, fehér fonaldarabból és egy doboz gyorstapaszból állt.

Bábi a bal keze kisujjának középső ízét ferdén felvágta, és a kiserkenő vért három fonaldarabbal itatta fel.

Ez az aláírás az üzeneten, amit a mécses által közvetítünk – mondta, miközben betapasztotta s sebet. – És most következik a tulajdonképpeni üzenet.

Apró csomagocskákat nyitott fel, mindegyikben más-más növényrészek: morzsalék, apró magvak, kéregdarabok.

Apád mécsesével kezdjük. Erre a juhháj szeletre rászórom a kellő anyagokat, mintha papírra írnánk levelet. Így. Most óvatosan ráburkolom a félig kész mécsesre, aztán jön az aláírás; körbetekerem a fonallal. Tessék! Erre a hengerre még tekerd rá, ami ebből a kupac juhháj-csíkból maradt!

Amarilló fásultan nyúlt érte, meg a kupac undor-kukachoz.

Úgy látom, szükséged van valami élénkítőre. Mit kívánsz inkább: kávét vagy tűzbort?

Mindkettőt. Padlón vagyok, és nemcsak a fáradtságtól. Rossz érzés apámra gondolnom, és még rosszabb, hogy neked bármi közöd legyen hozzá. Úgy érzem, mintha bemocskolna téged.

Bábi szótlanul, elgondolkodva tette elé s csészét és s pohárkát. Leült mellé, az asztalnak háttal, és átölelte. Miután Amarilló felhajtotta az italokat, a fejét a vállgödrébe húzta, és puszilgatta az arcát.

Ezek csak "fáradt, hajnal előtti gondolatok". Ilyenkor a legsötétebb az éjszaka, a legerősebb a fájdalom. Elmúlik, édes Hilló, elmúlik hamar. Mire felragyog a Nap, elfelejtjük. Fénye elűzi apád árnyékát is, mi meg nevetünk magunkon, amiért hagytuk, hogy sötétbe borítsa a kedvünk.

Te annyira velem vagy, Bábi! – hálásan szorította még jobban magához. – Nagyon szeretlek.

Örülök, hogy így érzel. Most különösen örülök neki, mert az engedélyedet kell kérnem, hogy...

Nem kell! Tégy velem bármit, amit csak akarsz! – Felnevetett. – Könnyen beszélek, tudom, hogy te csak jót teszel velem. Most mit tervezel tenni értem?

Azt szeretném, hogy az enyém legyél.

Már a tiéd vagyok.

Tiéd bizony, édes boszorkányom! Nem is szabadulsz tőlem soha! Nem akarod, hogy birtokoljon téged valaki? Jó. Nem birtokollak. A kutyád vagyok. Te birtokolsz engem. Azt mondják az okosok, hogy a kutya szolgálja az embert. Aha! Persze!

A kutya engedelmeskedik a gazdájának (már ha engedelmeskedik), ugat, ha kell (és akkor is, ha nem), jön-megy, szaladgál, játszik... Ezzel szemben (állítólag ezért) az ember eteti, itatja, gondoskodik róla, sétáltatja, felszedi utána a szart, vakargatja, simogatja, ápolja, stb. Még adót is fizet utána!

Na most akkor ki szolgál kit? Tiéd vagyok, és te annyira jó vagy, hogy csupa öröm engedelmeskedni neked. Cserébe megkapok mindent, amit testem és lelkem kíván. Egy kivétellel. Egyelőre! De amint Bábi rájön, hogy nekem ez így jó, hogy nem akarok uralkodni fölötte, talán megkapom azt is.

Ó, Bábi, fogadj magadba! Ahogy a házadba, a szívedbe, az ölelésedbe befogadtál, fogadj be a testedbe is! Tiéd vagyok, végy birtokodba, tedd magadévá a legjobb rész belőlem!

Én azt szeretném, ha még inkább az enyém lennél!

Hihetetlen! Ilyen gyorsan meghallgatásra talált a fohásza?

Felkapta a fejét és kikerekedett, ámuló szemmel nézett az asszony szemébe.

Nem, Hilló, nem arra gondoltam.

Csalódottan sóhajtott fel.

Kár.

Visszabújt az asszony nyakához, és szeretett volna beleharapni. Csak egy kicsit. Ne fájjon neki, de érezze...

Figyelsz rám, Hilló?

Nem. Most duzzogok.

Ez esetben előbb ki kell engeszteljelek, igaz?

Amarilló nem válaszolt. Mivel úgyis nagy volt a kísértés a nyakharapásra, lehunyta a szemét és alvást mímelt. Még horkolt is hozzá, persze hamisan. Bábi az ujja hegyével csiklandozta az arcát, nyakát, közben színpadiasan sopánkodott.

Ó, jajj, mit tegyek? Mit tegyek? Elaludt az én jó kisfiam! Ki fogja most megkóstolni a csaknem kész finom húslevest? Ha nem ébred hamar...

Most persze hízelegsz! Törleszkedsz, mint egy macska! – Mosolyos hangja ellentmondott szavai szemrehányó értelmének, csakúgy, mint a Bábi rabul ejtett ujjaira adott puszik. – Rossz a címzés is! – Bábi kezét a bal melléhez szorítja – A szívembe tapostál, és a gyomrom akarod vigasztalni.

Nem a szívedre mondtam nemet.

Páros szerv, Bábi! Azt hittem, ezt tudod. Egy ritmusra lüktetnek örömükben, és együtt szenvedik meg a visszautasítást. Így olvastam valahol, és veled meg is tapasztalhattam mindkét állítás igazát. Az utóbbiét többször is, de... Na jó. Szóval hogyan akarsz magadévá tenni?

A magamévá tenni még több szeretettel akarlak...

Benne vagyok!

... de most másról...

Kérlek, ne csináld velem, ezt a hullámvasutat! Megkergülök tőle.

Bocsáss meg, nem volt szándékos. Ha egyvégtében elmondhatnám...

Értem, én zavartam össze. Kezd kérlek elölről, de a "még több szeretettel" részt ne hagyd ki! Akkor nem szakítalak félbe.

Az jó lesz! És hogy ebben biztos lehessek, most pecsétet teszek a szádra. Addig nem szólalhatsz meg, amíg egy másikkal fel nem oldom!

Megcsókolt! Megcsókolt ez az angyali boszorkány, azzal a szívbe szúró röpke csókjával, a forró gyönyörűséggel, és még egy másikat is beígért!

Tehát kétféleképpen akarlak magamévá tenni. Az egyik a még több szeretet, a másik pedig egy mécses. Ezt a két félkész mécsest az édesanyádnak csináljuk. Az egyiket tiszteletnyilvánításként, szeretetből. A másik viszont kérő üzenetet hordozna a füstjében. Azt, hogy engedje meg, hogy átvegyem a helyét melletted. Ez fontos, legalábbis nekem az. És most...

A beígért második forró gyönyörűség! Talán egy picivel tovább tartott.

Kirabolsz engem, Bábi? A szívem már a tiéd, a lelkemet is akarod? Most kellene megzsaroljalak, hogy: csak a testemen keresztül! Nem teszem, mert ez már elvégzett dolog. Anyám helyett anyám vagy, édes-édesanyám, és azt teszel velem, amit akarsz. Ugye nem azért kéred a jóváhagyásomat, mert ha anyám pótléka leszel, nem kaphatok több csókot?

Nem, édes. Azért van erre szűkségem, hogy édesanyád szelleme ne követeljen el tőlem téged.

Na, erre nem gondoltam volna! Egy babonás boszorkány!

Gúnyolódj csak! Én nem szeretném, ha rémálmaim lennének.

Ezt meg tudom érteni. – Komorodott el Amarilló. – Jó. Megcsináljuk azokat a mécseseket is. De ne beszéljünk róla többet.

A mécsesek mostmár gyorsan készültek. A kérő üzenetet hordozóba egy Bábi vérével átitatott fonaldarabot is beletekertek, s Amarillónak a vörös x alakzatok láttán megindult a agya.

- Nézd, Bábi! Kereszteződik a vérünk! Rokonok lettünk!

- Még nem igazán, fiam. Majd ha édesa...

- Nem érdekel! Bábi, kössünk vérszerződést! Leszedjük a tapaszt, felpiszkáljuk a sebet, összeakasztjuk az ujjainkat, és várunk.

- Mire?

- Arra, hogy egymásba follyon a vérünk, és akkor testvérek leszünk, mint az indiános filmekben. - magyarázta lelkesen.

Édes Hilló, arra nagyon sokáig várhatnánk. Ezek csak hajszálerek, és hogy ezekbe befelé follyon a vér... hát...

- Ne undokoskodj, Bábi! - Kérlelte. - Nem a mennyiség a fontos. Nagyon szeretném!

- Legyen hát.

Amarilló a már kipróbált útvonalon, az asztal fölött átugorva érkezett, ám most jobban sikerült kiszámítani a röppályáját. Olyan durván tépte le ujjáról a tapaszt, hogy vére nyomban kiserkedt. Gyorsan lenyalta, nehogy lecseppentse vele a nadrágját. Bábi friss vágása is azonnal vérezni kezdett, amint lecsupaszította. Összeillesztették a két sebet, majd ujjaikat begörbítve egymáshoz szorították azokat.

Ám Amarilló még most sem nyugodott meg. Egy darabig fészkelődött, aztán lassan, óvatosan felállt.

- Vigyázz nehogy szétváljanak, Bábi! Át kell mennem a másik oldaladra. Így nem tudsz átölelni!

Átült az asszony jobb oldalára, szorosan hozzásimult - már amennyire összekulcsolt bal kezük engedte, és fejét a vállára hajtotta. Miután Bábi átkarolta, elégedetten sóhajtott fel.

- Így már jó.

- Mondd csak, Hilló! Miért olyan fontos neked, hogy testvérek legyünk?

- Ne butáskodj, Bábi! Igazán tudhatnád, hogy nem akarok a testvéred lenni! Hogyne! Testvéreknek nem szabad... nem szabad... Még csak nem is csókolózhatnak!

- Akkor mi most mit csinálunk?

- Vérszerződést kötünk.

- Jó hogy mondod. Mire szerződünk?

- Azt nem mondhatom meg. Úgy nem válik igazzá.

- Viszont ha nem tudom, mire szerződöm, betartani sem tudom.

- De. Így is meg fogod tenni. Majd az én vérem rávesz. De van még más is.

- Micsoda?

- Azt akarom, hogy minél több dolog kössön össze minket. Ha bennem van a véred, akkor az sem lesz olyan rossz, ha éppen távol vagy tőlem, mert azért mégis velem vagy. Az pedig, hogy az én vérem folyik beléd, az olyan... olyan érzés, mint mikor a könnyemet lenyelted. A véremmel is én folyok beléd, és szétáradok benned, és a részeddé válok, mint a csodasaláták, és én akkor már soha többé nem leszek magányos. Legszívesebben beléd bújnék, és... és... Összezavarodtam, Bábi.

De még mennyire! Hirtelen rájött, hogy amiről eddig beszélt, az alig más mint az a vágya, hogy Bábi fogadja őt magába, mint férfit. Vajon melyik következik melyikből? Nagy hiba lenne megkérdezni, mert homályosan érezte, a birtoklásvágy közös bennük, akkor is, ha tulajdonképpen ő az aki átad valamit...

Fenét átad! Csak átadna! Essen meg a szíved rajtam, édes boszorkányom...

- Azért szeretnél belém bújni, hogy újjászülethess általam. Igy van?

- Igen, Bábi! Ez az! Én sosem tudtam volna így megfogalmazni, de pontosan így érzem.Te honnan tudtad ezt? - Kérdezi tétován. - Ez olyan... lökött dolog.

- Nem lökött dolog ez, Hilló! Nekem ez a „szakmámba vág”, de azt nagyon furcsállom, hogy benned ez felötlött.

- Mit furcsállsz ebben? Pár órája kezdtem új életet mint csecsemő, te lettél az édes-édesanyám. Miért ne gondolhatnék az újjászületésre?

- Mert ez két nagyon különböző kategória. Az előzőek leginkább csak szavak, amiknek az egymás iránti szeretetünk ad életet és tartalmat. Ez a lelkünkben van. A könny, vér, stb. általi újjászületés pedig szellemi szinten működik.

- Akkor én most szellemi szinten is újjá fogok születni általad?

- Ahhoz több kell, sokkal több!

- Van még miért sírnom, és nagyobb sebet is...

- Nem, Hilló! Nem könnyből és vérből kel több. Más dolgokra van szükség hozzá.

Ezen kicsit elgondolkozik.

- Mi az a stb.?

- Amit most nem fogsz megtudni.

- De Bábi! Kérlek!

- Nem lehet. Ez szakmai titok.

- Jó, akkor ne mondd el. Csináld meg velem!

- Jól van, édes. Ha eljön az ideje, és még mindig akarod, megteszem.

- Mikor jön el az ideje?

- Ha elérkezik, tudni fogom, és azonnal szólók. Jó?

- Nem tudom. Minél hamarabb szeretném.

- Ezt nem lehet sürgetni. Ki kell várni az idejét. Tudod, mint a gyümölcsérésnek.

- Nem szeretek várni. Főleg, ha nem tudom, mennyit kell várnom.

- Hát ne várd! Feledkezz meg róla egy időre!

- Gondolod, hogy képes vagyok erre? Minden jó kell nekem, minél hamarabb! Mert jó lesz, ugye?

- Azt fogod mondani utána: Ez életem legboldogabb napja.

- Még a tegnapi napnál is boldogabb?

- Az lesz, Hilló, ígérem. De most szeretném megnézni a levesünket. Meddig akarod még...

- Megyek veled. Ez a vérszerződés csuda jó dolog! Mintha tágulna tőle a szívem.

- A lovagkorban igen elterjedt volt az a hiedelem, miszerint a szívből a bal kéz kisujjába közvetlenül vezet egy ér. Ezért a szerelmi gyűrűket arra húzták.

- Bábi, ez igaz? - Amarilló fellelkesült. - Akkor most a vérem egyenesen a szívedbe ömlik?

- Az, hogy ömlik...

- Igenis ömlik! És a tiéd is az enyémbe. Ne vitatkozz, Bábi, én így akarom hinni! És az az ér is ott van. Ott kell lennie! Azért vágtad meg ott az ujjunkat. Igaz?

- Hm. Ez a szokás, azért. Meg aztán itt zavar legkevésbé. Mit gondolsz, nem cseréltünk már elég vért?

Amarilló szomorúan nézett összekulcsolt ujjaikra, aztán Bábi szemébe.

- Már megint szabadulni akarsz tőlem!

- Csak egy kis időre. Megnézzük a levest, elmegyek a mosdóba, aztán befejezzük a mécseseket. És tudod, mindig az átölelés pillanata a legjobb.

Az utolsó mondatnál felragyogott szemében a Nap. Tudtam! Tudtam, hogy ő is vágyik az ölelésemre! Nem kell sokat várnom, hogy újra hozzábújhassak.

Tényleg hamar végeztek a mécsesekkel. Bábi, miután az asztalt is lemosta, megkérdezte:

- Mihez kezdjünk azzal a gyenge órácskával, ami még a levesünk elkészültéig hátra van?

Amarilló felállt, és szó nélkül kitárta a karját. Bábi félrehajtott fejjel, elgondolkodva méregette egy kis ideig, aztán elmosolyodott, a nyakát átölelve hozzásimult és a fülébe suttogta:

- Látom, felkészültél a csók lehetőségére. Nem bírom tovább megtagadni tőled. - Két kezével a hajába túr, és néz a szemébe olyan szeretettel, hogy az minden csóknál többet ér, de már érzi, megkapja azt is, az egész teste remeg a visszafojtott vágytól, ami most kitör, amint ajkuk összekapcsolódik, és száguld vele az egekbe.

A visszaérkezés is boldogítóbb, mint először. Bábi az arcát puszilgatja, s amint ő viszonozza, az asszony ajka új játékba hívja. Először egy apró harapással ízesített röpke csók, majd egy hosszabb, egy pillanatra még az asszony nyelvének hegyét is érzi, ezt két puszi követi egy pajkos kaccantás kíséretében, aztán édes csók, de nagyon rövid...

Felnyög izgalmában.

- Mit teszel velem, Bábi?

Az asszony szoborrá dermedve leheli:

- Már... már semmit.

Ezzel elengedi. Még mit nem!

- Itt ne hagyj, te őrjítő boszorkány! Tudom, hogy nem értettél félre! Akarom, kell ez nekem! De tudnom kell, mit akarsz ezzel? Miért lettél ilyen adakozó? És miért hagytad abba? Mikor már... mikor már... Kérlek, néz a szemembe, és ölelj újra! Modd, mi történt, ami miatt mégis máshogy döntöttél?

Bábi átöleli a vállát, a szemébe néz.

- Nem rajtad múlt, édes. Csakis rajtam. Én követtem el hibát. Bocsáss meg! Nem kellett volna másodszor is megcsókolnom téged.

- De! Kellett!! Ne hajtsd le a fejed! Látni akarom az arcodat! Olvasni akarok a szemedből!Mond meg, mi történt! Csak úgy tudom elfogadni, ha értem az okát.

Érzi, hogy az asszony küzd magával. Teste remeg ölelésében, karja a vállán meg-meg rándul. Szemében csillagsziporkák villannak fel, s húnynak ki. Aztán elcsitul, elszánta magát a válaszra.

- Igen. Jogod van megtudni. Hibát követtem el. Abba kellett hagynom a csókot...

Elhallgat, félrenéz.

De Amarilló nem az az ember, aki ennyivel beéri.

- Kellett? Mi az, hogy kellett? Miért mondod, hogy kellett? Nekem a csók kellett! Nézz rám kérlek, és mondd, miért fosztottál meg tőle!

- Azért kellett abbahagynom, mert megkívántalak.

Mintha a mennyország szakadt volna rá angyalostól, a mosolygó Atyaisten trónusostól. Kürtök és fanfárok víg zenéjére angyalkórus dalolja: Megkívánt! Aztán az isteni trónus mögül előugrik maga Lucifer, a fősátán a maga feketeségében és fekete humorával. Gúnyosan mekeg bele az angyali dalárdába: Abba kellett hagynia! Ha-ha-ha!

Megrázza a fejét: Takarodj, te rohadék!

- De Bábi! Tudod, mit érzek irántad. Szeretlek és őrülten kívánlak. Már egy csókod is mennyei ajándék! Nem akarlak birtokolni; szolgálnálak,mint a kutyáid! Elég egy csettintés, és én...

- Várj Hilló! Nem erről van szó. Ezt még meg tudnánk oldani. Értjük egymást, ezért ez nem okozna problémát.

- Akkor miért kínzol?

- Túl fiatal vagy. Még a tizenhatodik évedet sem töltötted be.

- Ezért? Hogy jön ez ide? Mit számít ez?

- A törvény szerint, ha én kedvem tölteném veled, az fiatalkorú megrontásának, nemi erőszaknak minősül, ezeken felül még néhány apróságot is hozzácsapnának, hogy még undorítóbb legyen az egész látszata.

- Bábi, ez a létező legidiótább törvény!

- Van néhány ennél idiótább is.

- Nem érdekel! Ne tereld félre a témát! Szóval emiatt a baromság miatt hagytad abba a csókolásomat? E miatt kell szenvednem?

- Igen, édes. Ezt a törvényt roppant szigorúan veszik. Téged nevelőotthonba, engem börtönbe zárnak, ha megszegjük. Ki tudja, talán igazuk is van. Egy életre szóló komplexust okozhat benned ez az élmény...

Amarilló arca elszürkül, kiveri a hideg veríték Bábi szavait hallgatva, csak hangtalan hápog sehogy sem veszi be azokat a bögye. Ám amikor a komplexus szó megüti a fülét, vesz egy mély levegőt, és kifordul magából.

- Ugyan mit tudnál te rajtam rontani? Mit tudsz te rólam? Megragadta Bábi két vállát, megszorította, rázta erősen, és szenvedélyes hangon kiáltozni kezdett vele, mintha elhagyta volna a józan esze.

Én most leteperlek és megerőszakollak! Leteperlek az ágyra, és te tehetetlenül vergődsz alattam, én meg kinevetlek, mert úgy sem szabadulhatsz, a körmeimet a húsodba mélyesztve szorítalak le, hiába sikoltozol, hiába könyörögsz, nincs menekvés, beléd hatolok bárhogy ellenkezel, és döfködlek, és lassan nagyon lassan csinálom, hogy minél tovább gyötrődj, és nézem a tükörben a kínt az arcodon, vérig harapom a tarkód, és tépem a hajad, és a füledbe hörgöm, hogy: Élvezd, te kis rohadék! és amikor beléd élvezek, úgy nyomom, majd szétszakadsz, aztán otthagylak összetörve és meggyalázva, s röhögök, mikor kinyitom a sört: Tudom, hogy élvezted, te kis rohadék!

Amarilló – mintha halálosan kimerült volna, megereszkedtek eddig pattanásig feszült izmai, megtántorodott. Bábi közelebb húzódott hozzá és szorosan átölelte.

Még ezután is képes vagy szeretni engem?

Igen, édes. Ettől nem változott semmi. Talán még jobban is szeretlek, mint eddig, mert megajándékoztál a teljes bizalmaddal.

Nem borzadsz, nem undorodsz tőlem?

Te nem az apád vagy, Hilló.

Amarilló görcsösen rándult össze, mintha Bábi végigvágott volna rajta egy ostorral. Tudja! Megértette!

 

 

 

 

 

 

 

- Rémisztő, milyen gyorsan tetted túl magad. Még egy perc sem telt el, és te elvágtattál.

- Őrült jó volt, Bábi!

- Akkor ne menekülj ki belőle! Ami őrült jó, azt hosszan kell élvezni, a lehető leghosszabb ideig, még akkor is, ha számtalanszor ismételhető. A szexusban különösen vétek a mindenáron való célratörés.

Szavait puszikkal és röpke csókokkal váltogatja. Rá kellene vennem, hogy minden beszélgetésünket ebben a formában folytassuk le. Én meg sem szólalnék. És most egy hosszú, izgató, édes... O, édes, gyönyöradó Bábi! Azt akarod, hogy még jobb legyen nekem. Nem hiszem, hogy ez lehetséges, de ő biztos benne.

- Mit tegyek hát?

- Éld át a jelen mámorát! Ne engedj a sürgetésnek, ne akarj rögtön elvágtatni! Mindig csak az a pillanat számít, amit éppen átélsz. Merülj el benne, mielőtt elmúlna, add át magad neki, mert az soha többé nem nem jön vissza.

- Dehát annyira kell, hogy... hogy...

- Eljutsz oda így is. Azt hiszed, képes lennék megfosztani tőle? Bízz bennem édes!

- Jobban bízom benned, mint magamban.

- Akkor rajta! Veled leszek mindaddig, amíg kívánod.

Valahányszor nekilódult, hogy rakétaként száguldjon s cél felé, az asszony visszafogta, s a teste helyett a lelkét kéjelgette mézédes szavakkal, s mikor elbódultan ízlelgette ezeket, néhány szenvedélyes mozdulattal, s a csók folytatásával újra a fizikai gyönyör felé terelte, rákétapályára állította.

Az édes szavakkal meg-megszakított csók, az asszony törleszkedő, majd visszahúzódó teste, két ölelő karjának hol markoló, hol simogató mozdulatai feje búbjától csípőjéig, ez a metró üzemmód az őrületig fokozták vágyát a kielégülésre. Mikor már elviselhetetlennek érezte lefékezett száguldását, Bábi megkönyörült rajta. "És most..." súgta a fülébe, aztán megérezte ajkán az asszony nyelvének simítását és a rakéta fénysebességre kapcsolt, és ő sikoltva szórta tele csillagokkal a világegyetemet, mint Geb.

Mint aki ezer akadályon küzdötte át magát egy nemes cél érdekében, s diadalmaskodik, fáradtan és elégedetten, a győztes nevetésével hajolt rá az asszony nyakára, és aprót harapott belé.

Bábi megsimogatta a haját, s kezét fején tartva jelezte, szívesen veszi, ha azt továbbra is ott nyugtatja, és még az arcát is puszilgatja!

- Még mindig a mennyben vagyok. - Sóhajtotta boldogan.

- Aligha, édes. A mennyben nincsenek vágyak, tehát kielégülés sincs.

- Mit mondasz?

- Azt, hogy a testi örömöket csak itt a földön élvezheted. Nos, megérte lassítani, édes?

- Fantasztikus volt, Bábi! Még most sem vagyok magamnál. Igazad volt. Most azt kívánom, bár ne lett volna vége!

- Ez könnyen megoldható. Kezdjük újra!

Újra! Jójézus! Semmit nem akar ennél jobban! Bábi tudja ezt, érzi, már csókol, és ő száguld, száll, repül és lebeg, ringatózik a gyönyör szárnyain a ráragyogó Nap felé.

Miután újabb csillag milliókkal gazdagította az univerzumot, bágyadtan dőlt az asszony vállára.

- Elfáradtál, édes?

- Úgy érzem magam, mint egy egész napi robot után szoktam. De ezt bármikor újrakezdeném. Akár most rögtön.

- Nem akarlak teljesen kimeríteni, mert nem engedhetlek aludni. Inkább feltöltelek energiával. Gyere!

- Ha elengedsz, eldőlök.

Bábi átkarolja a derekát, az egyik székhez támogatja. A tűzbortól ismét felélénkül. A gyomra is. Rátör az éhség. Nyálát nyeldesve figyeli a tűzhelynél szorgoskodó asszonyt.

- A levesre még egy kicsit várni kell. Elfelejtettem cérnametéltet áthozni.

- Veled megyek! - pattan fel Amarilló.

- Hát persze, hogy jössz! Át is kell öltöznöd, édes.

- Az jó lesz. Csupa lucsok vagyok.

Bábi mellélép, végigsimít a homlokán.

- Jól megizzasztottalak. Igy nem mehetsz ki a …

- Akkor is megyek veled!

- ...hidegre. Az egérúton megyünk át. Amúgy is meg akartam mutatni neked. Gyere!

Hogyan is feledkezhetett meg a sokfelé elvezető egérútról! Hé, Hilló!

Új kaland vár! Csupa jó, csupa érdekes élmény! Igazi mesébe csöppentél! Élvezd ki minden pillanatát!

Bábi a bejárati ajtó melletti üres sarokba vezeti.

- Ölelj át a biztonság kedvéért! - mondja neki.

- Már jól kezdődik!

Egy kattanás... és megindul alatta a föld. Lefelé. Ijedten kapaszkodik az asszonyba, ő eg nevetve puszilgatja. Egy döccenés. Már meg is érkeztek.

- Mennék még egy kört, Bábi.

Kattanás, emelkedés. Újabb kattanás, sűllyedés.

- Hát a puszik hol maradnak?

Bábi elneveti magát és puszil.

- Hát ezért akartál még liftezni?

- Mi másért? Bábi, neked fogalmad sincs róla, milyen jó ez nekem. Szeretve lenni! Egy ismeretlen, édes, gyönyörű tartomány, amit teljes egészében fel akarok fedezni! Mindent, mindent akarok belőle!

- Már benne élsz, édes, és részed lesz mindenben, ami jót csak adhatok neked.

 

Az egérút egészen más, mint amire számított. Ez folyosó, hófehér falakkal, ahogy haladnak előre, sorban kigyúlnak előttük a lámpák, jobbra is, balra is ajtók, szintén hófehérek, szinte mint egy kórházban, csak itt minden ragyog a tisztaságtól. A szaga is más. Míg ott vegyszerekkel gyengén leplezett romlás szaga terjeng, itt a szabad természet, az erdő és mező, a száraz széna és lomb illatára emlékeztető szag járja át a levegőt.

Egy elágazáshoz érnek, Bábi jobbra fordul. Amarilló megtorpan.

- Hol vagyunk most? Mi ez a sok szoba?

Bábi visszafordul és körbemutat.

- Ez itt a pince. Amerről jöttünk, arra különböző tárolóhelyiségek, raktárak vannak. Most értünk a ház alá. Ez – mutat a szemben lévő ajtóra – a kazánház. Arra, a tőled balra lévő folyosón van a szivattyúház, a végén pedig az a nagy acélajtó a barlangra nyílik.

- Barlang? Igazi barlang? Mekkora?

- Nem tudom pontosan. Igazából egész barlangrendszer, végig az egész birtok alatt, aztán fel az Északi hegyekbe... Hatalmas.

- Bemehetünk oda?

- Hát persze! De ne most akard felderíteni. Majd kipihenten és hozzáöltözve. Jó?

- Amúgy sem hagynálak itt. - Tétovázott. - Azt mondtad, végig a birtok alatt? Az mekkora?

- Összességében majdnem száz hektár. Körülbelül. Nem vonalzóval van kijelölve...

- Várj, Bábi! Ez egy száz hektáros birtok? Én azt hittem, csak egy kis tanya! Aztán... ez a hatalmas pince... te gazda vagy, Bábi? Ugye nem vagy gazda? Ugye nem?

- Én boszorkány vagyok, édes. Ebből élek. Csak azt a kicsi kertet művelem, amit láttál, az állatállományom a három kutyám.

- Huhh! Tudnád, menyire megkönnyebbültem! Az borzasztó lett volna, ha te... ha te...

- Ha az ősellenséghez tartozom? Ha kizsákmányoló vagyok?

- Igen.

- Nos, efelől megnyugodhatsz. Nem foglalkoztatok napszámosokat. A birtokon vadon termő gyógynövényeket gyerekekkel szedetem össze, ingyen dolgoznak nekem. - Mondja, és nevet hozzá!

- Ne csináld ezt velem, Bábi! Ez nem lehet igaz! Ez még sokkal rosszabb! Te nem tehetsz ilyet!

- Nyugodj meg, édes, nem okozok neked csalódást ebben sem! Amit mondtam, igaz, de nem úgy, ahogy te gondolod. Azok a gyerekek korodbeliek és hat lóval sem lehetne visszatartani őket attól, hogy idejöjjenek, ha már kiválasztottam őket a jelentkezési listáról. Ami nagyon hosszú, pedig a előfeltételek szigorúak. Gyere! - Elindulnak a folyosó jobb kéz felőli ágán. - Nézd! Itt vannak a hálóhelyiségek. Egyik a fiúknak, a másik a lányoké. Ez itt szemben a konditerem, az meg a könyvtárszoba. Az esős napokra. Itt töltenek nálam két-három hetet, némelyik többet. Tanítom őket olyan dolgokra, amiket mástól nem tanulhatnának. Közben segítenek nekem a gyógynövények szedésében, feldolgozásában, és minden másban a ház körül. Sikerült megnyugtatnom feldúlt lelkedet?

- Te dúltad fel!

- Tévedsz. Az előítéletes gondolkodásod következménye ez a dúlás. Jó lenne, ha ezt félretennéd, mert vár még néhány olyan meglepetés velem kapcsolatban, aminél ez az gondot okozhat!

- Mik azok?

- Meg fogod tudni hamarosan, de este abban egyeztünk meg, hogy ez az éjszaka csak kettőnkről fog szólni. Ne engedjünk közénk senkit és semmit!

- Nem szeretem a meglepetéseket. Tudni akarok rólad mindent, minél hamarabb! Tudnom kell, mennyi jó dolog vár még rám!

- Hagyj belőle holnapra is! Gyere, vár a levesünk!

Amarilló teljesen elvesztette érdeklődését a pince titkai iránt, ment Bábival. Újabb lift, és már ott állnak a sokajtós folyosón.

- Megtalálod a fürdőszobát, ugye? Én megyek a tésztáért.

- Hozz nekem tiszta ruhát is! Lezuhanyozom.

Mikor Bábi visszaérkezett, még hallatszott a zuhany zuhogása, de amint megkoppintotta az ajtót, teljes lett a csend, majd Amarilló hangja hallatszott:

- Gyere be! Nem csinálok semmi szégyellnivalót

Miután lerakta a ruhákat, csendben, magában mosolyogva figyelte a fiút, ahogy színpadias mozdulatokkal törölközik, illegeti magát, szépeleg... aztán csalódottan magára kapkodja a tiszta ruhát, ráfintorog Bábira, majd nevetve átöleli.

- Hát ez nem jött be. Ugye nem haragszol?

- Dehogy! Kedves próbálkozás volt.

- De hatástalan. Kár. Majd a levessel kárpótlom magam.

Úgy is lett. Bábi egy éles késsel vastag szeletekre vágta a húst, körberakta a levesből szűrőkanállal kihalászott sárgarépával, petrezselyemgyökérrel, karalábé- és zellerhasábokkal; a tányérjaikba aranysárga cérnametélt halmokat rakott, majd rámerte a forró, illatos csínján főtt húslevest. Ki bírna ennek a gyönyörűségnek ellenállni? Amarilló még harmadjára sem tudott. Ebből aztán az következett, hogy elálmosodott, de nagyon.

- Majd' elalszom, Bábi! - panaszkodott – Az pedig képtelenség, hogy bármit is lenyeljek. Most nem segíthet a tűzbor. Találj ki valamit az ébrentartásomra, különben...

- Még csak ki se mondd! Nekem is leragad a szemem. Gyerünk ki a friss levegőre, de tüstént! Az majd felélénkít minket.

A hűvös éjszaka fog vacogtató hajnalra virradt, amint kiléptek a melegből, egyszerre néztek vissza, azzal a titkos gondolattal: Jó lenne visszamenni! Kimondani egyikük sem akarta, tudván, annak elalvás lenne a vége. Összenéztek, összenevettek és összeölelkeztek, védelmül a hideg ellen dideregve kapaszkodtak össze.

A táj most pontosan olyan, mint fáradt, elnehezült feje. Ködlepte. Az az út, amin múlt éjszaka sétáltak, néhány méter után beleveszett a homályba. Követte tekintetével amíg látszott, aztán az emlékeiből hívta elő a folytatását. Meredt bele a szürke homályba, mégis mosolygósra derült a kedve. Nem számít, hogy az út láthatatlan, amíg Bábi vezeti rajta.

- Lassan véget ér a mi kettesben töltött éjszakánk. Hamarosan érkezik Rigócska.

- Ki az a Rigócska, Bábi? És minek jön ide?

- Errefelé ő afféle logisztikai manager. Van két szamara, hozzá szekere, ezzel fuvarozgat a tanyák között, bejár a faluba, a postát is ő hordja szét. Ne tévesszen meg a külseje, sem a beszéde. Rigócska kissé hóbortos, de egyáltalán nem bolond, bár sokan annak tartják.

- Mit jelent az, hogy hóbortos?

- Két világban él egyszerre. A valóságosban, és egy saját maga által teremtett világban is. Képes úgy navigálni a kettő között, hogy nem keveri össze őket. Bámulatos a memóriája minden másban is. Már hallom a jöttét; mindjárt megismerheted te is.

A csf köd egy szekeret rejtett magában; jellegzetes hangjai belopakodtak fülén keresztül az agyába ott voltak már mielőtt Bábi megemlítette, de csak most vett róluk tudomást. Patadobogás, keréksurrogás... A szekeres gondos gazda, ez jól hallatszik abból, hogy más hang nem hallatszik. A csodák után új csodára vágyó szeme elkerekedik. Nem csalódott. A szürkeségből először egy szamárfej bontakozott ki,aztán már ott a párja is, gyönyörű, ragyogó csokoládébarnák, az fehér az orruk, a szemük körüli monoklik... Bólogatva közelednek,mintha mondanák: „látunk téged, hát itt vagy, légy üdvözölve”. Szusszanva állnak meg mellette, a hozzá közelebbi felé fordítja fejét, hangos fújtatásokkal szaglássza; „nem, nem szamár” – gondolhatja, mert elveszítve érdeklődését visszafordul, megrázza fejét.

Harsáy rigófütty zökkenti ki bűvöletéből, majd egy vidám rikoltás:

- friss reggelt, szép napot, jóasszony! Nocsak, nocsak! Megszaporodtunk?

Bábi félig kiengedi öleléséből, jobb karja még a derekán. Az érkező felé fordulnak mindketten.

A hang gazdája mélybordóra festett kecses szekér bakján ül. Fényes fekete szeme őt fürkészi. Cserébe esik, mert Amarilló is ezt teszi vele. Az apró emberke zöldesbarna kezeslábast visel, fekete haját sötétzöld baret fedi. Barna arcát örök-vidámmá teszik széles, húsos ajkainak felfelé kunkorodó sarkai.

- Szerbusz, Rigócska! Ő a fiam, Amarilló.

A kutató-fürkésző tekintet ellágyul – körülötte ráncok gyűrődnek mosolyra, mint napsugarak – és lecsusszan róla, Bábira irányul.

- Szép, erős fiúcskát szültél nekem Bábi, köszönöm. Gondoskodni fogok róla. - modja Rigócska, miközben úgy bólogat, mint a szamarai az imént.

Amarilló az egyik ámulatból a másikba esik, már éppen szóra, nevetésre nyitná száját, mikor eszébe jutnak Bábi szavai: „Sajátságosan látja a világot...” Zavartan elmosolyodik.

- Nézd, Bábi! Megszeretett engem! Mosolyog rám! - rikkantja az emberke, arcán öröm ragyog.

- Amarilló kedves és jó fiú. Büszke leszel rá, Rigócska! - dícséri őt Bábi, amitől persze rögtön elpirul, zavart mosolya átvált szégyenlősbe.

- Úgy lesz, Bábi, biztos vagyok benne. Te jó asszony vagy, jóra neveled majd a fiunkat. De miért ilyen vékonyka? Nincs elég tejed, vagy lusta szopni a melled?

A szégyenlős pirulásból vörösödés lett. Égett az arca - Jójézus! Szopni a mellét! –, vére a fülében dobolt, száguldott ereiben, pattanásig feszítette kígyóját. Ments meg, Bábi, ments meg a szégyentől! - fohászkodott gondolatban, és remegve bújt hozzá, égő arcát vállgödrébe rejtve.

- Nagyon jó étvágya van, szilárd étel is kell neki. Ezután több élelmet kell hoznod!

- Hozok ÉN! - rikkantott nagyot Rigócska, s hogy hű legyen nevéhez, megeresztett egy harsány rigófüttyöt. - Mire van szükségetek?

- A kenyeret, tésztát és a zöldségeket duplázd meg; a tejfélét, tojást és a húst háromszorozd!

- Hát a gyümölcs?

- Hol van az még?

- Hát az alma? A körte?

- igaz. Háromszorozd azt is! Ha pedig valami különlegeset kínálnak, abból is kérünk!

- Gondolni fogok rátok mindenkor, mindenhol.

- Köszönöm, Rigócska. Akkor lássuk, mit hoztál ma nekem!