Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem boszorkányság 1

2014.08.22

 

NEM BOSZORKÁNYSÁG!

 

 

 

Hűvös volt még a levegő, a reggeli nap sugarai lapos szögben tűztek át a tanya körüli fák még levéltelen, de már duzzadt rügyű ágai között a harmatos-nedves földre. Bábi kedvtelve, meg- megállva sétálgatott kertjében, gyönyörködött a természet újjászületésében. Hallgatta a madarak napköszöntő dalolását, karjait kitárta az ég felé, mélyeket szippantott a friss, fűszeres illatú levegőből, melyet az erdő szusszantott felé, s élvezte, ahogy fekete nagykendőjén keresztül simogatja a nap melege.

Adjon egy pohár vizet! – szólalt meg a háta mögött valaki reszelős, száraz hangon.

Leengedte karjait, és odafordult. Egy nyurga, sötét arcú fiatalember állt ott, igencsak elgyalázott állapotban. Fakó fekete haja zsíros gubancokban lógott a vállára – s amilyen a keret, olyan a kép –, beesett arca maszatos, a szeme alatt vöröses-fekete, mintha könnyeket törölgetett volna onnan piszkos kézzel. Pelyhedző álla és bajuszkája ellenére gyermeknek látszik. Talán arcának arányaihoz képest nagy szemei keltik ezt a képzetet, vagy lágy vonalú, nőiesen telt ajkai. Vastag, sűrű szemöldöke, egyenes orra s erős, szögletes álla már a férfikorhoz tartozónak mutatja. Csupa ellentmondás ez a fiú – gondolja Bábi. Pillantása lejjebb siklik, a fiatalember alakjára. Látott már testesebb és jobban öltözött madárijesztőt is. Gyűrött ruházatán nyirkos-földes foltok hirdették: a tavalyi avaron aludt. Véreres szeme, reszkető keze, cserepes ajka azt is elárulták, mi teperte le oda.

Na, mi lesz? Ad vizet?

Hát hogyne adna! Elcsigázott sivatagi vándor… csak ő a testén belül hordja a sivatagot.

Jöjjön! Nemrég húztam friss vizet.

Elindult a ház felé, a fiatalember jött utána. Belépett a meleg konyhába, az ajtót nyitva tartotta, várva, ő is bemegy utána, de nem. Megállt a küszöb előtt.

Jöjjön be! Üljön a kályha mellé!

Amarilló először zavartan nézett rá, majd megbiccentette a fejét – amit rögtön meg is bánt –, s elfogadta a felkínált helyet. A banya poharat tett elé, meg egy kancsó hideg vizet. Amarilló mohón kapott utána, remegő kézzel töltött magának és ivott, ivott, eloltani vágyta a belsejében tomboló tüzet. A harmadik pohár vizet már csak kortyonként nyelte a többi után. A meleg kályha mellett átfázott tagjai bizseregve engedtek fel merevségükből. Kezdte jobban érezni magát. „Indulni kéne!” – gondolta, de sem kedvet, sem elég erőt nem érzett magában ehhez. Örült, mikor a banya – aki eddig a kályha körül tett-vett, csörömpölt – így szólt hozzá:

Főzök magának egy kis gyógyteát. Az rendbe hozza. Ne igyon több vizet! Amarilló bágyadtan dőlt hátra a kényelmes karosszékben, de a poharat nem tette le. A zsongító meleg hatására lecsukódott a szeme. Gyorsan kinyitotta, mert szédülni kezdett. „Ne hagyd el magad! Nem mutathatod ki a gyengeségedet!” – biztatta magát, s hogy ki tudjon törni tompultságából, körülnézett a zsúfolt konyhában. Először csak felületesen szemlélődött, majd feltámadt benne az érdeklődés. Szemben ült az udvarról nyíló ajtóval – előtte nagy étkezőasztal, balra tőle a kályha, azon túl a főző-sarok – a tőle jobbra és balra lévő falon szintén egy-egy ajtó. Ebben még nem lett volna semmi különös – a környéken minden tanyaház ilyen formára épült –, de itt ez a három „ajtós” fal két kerek ablak kihagyásával teljesen be volt építve szekrénnyel. Fiókok, polcok… a polcokon tégelyek, dobozok… a fiókokon apró képek, feliratok… mint valami régimódi gyógyszertárban.

A banya most leveszi a kályháról a teáskannát, az asztalra teszi, az odakészített dobozokból, zacskókból különféle morzsalékokat kanalaz bele. A belőle áradó gőz furcsa illata fintorgásra késztette Amarillót. A banya észrevette és elmosolyodott.

Várjon csak, ha kész lesz, nagyon kellemesnek fogja találni az illatát. Az ízét is.

Maga boszorkány?

Ha azt hiszi rólam, akkor magának az vagyok.

Na, nem. Ilyen nincs. Hová kerültem? – lázasan gondolkodott… volna, de még mindig kábult agya csak részleges működésre volt képes.

Nincsenek boszorkányok. – bökte ki.

Maga mondta.

Amarilló csendesen emésztgette a banya válaszát, de nem értette mit jelent ez? Boszorkány, vagy sem? A banya elővett egy nagy cserépbögrét, jó félig töltötte a gőzölgő – „tényleg kellemes illata van” – teával. A beépített szekrény egyik alsó fülkéjéből elővett egy

zöld palackot, kihúzta belőle a dugót, és a benne lévő folyadékkal megtetézte a bögre tartalmát.

Gyógybor – mondta.

Kivette a fiatalember kezéből a vizespoharat, amit az még mindig szorongatott, és megüresedett kezébe nyomta a teásbögrét.

Kapaszkodjon ebbe!

Amarilló megrezzent a furcsa felszólításra, nem tudta, ezt most sértésnek vegye-e vagy sem… mindegy… ez az illat… Belekortyolt. Hm… kicsit fanyar, kicsit karcos… de kell még… jó… Kiitta mindet. Érezte, ahogy az ital átmelegíti az egész testét, égő gyomrát mégis hűsíti. Megkönnyebbülten dőlt újra hátra, s pár percig csak befelé figyelt, elemezgette a tea hatását. Aztán kiegyenesedett ültében, az előtte álló asztalra – amit közben a banya letakarított – tette a bögrét, és megkérdezte a vele szemben ülő banyától:

Ki maga?

Szólíts nyugodtan banyának.

Hát ezt meg… Nem így értettem. Ez a tea varázsital. Visszahozott az életbe.

Ne szokj hozzá! Az életben mindenért fizetni kell. A mámorért a másnapossággal. Ez a rend.

Mennyit kér ezért a teáért? – kérdezte a fiatalember félreértve a banya szavait, és belekotort a zsebébe.

Semennyit. Elsősegély volt. Azt csak azért mondtam, hogy ne szokj hozzá.

Maga most azt hiszi, hogy én amolyan iszákos ember vagyok. De téved! Én… el vagyok keseredve.

Miért?

Nem áll velem szóba! Én szeretem, de ő nem törődik ezzel! Menekül előlem! Én…

Amarillóból dőlt a szó. Mint tavaszi olvadáskor megduzzadt patak, ami ki-kicsap medréből, majd visszatér – ahogy a napszakok váltakozása szabályozza a hóolvadás ütemét –, nekizúdul, visszahúzódik. Az indulat, ami feltört belőle, szaggatottá, nehezen értelmezhetővé tette beszédét, de mivel gyakran ismételve, más-más formában is előadta ugyanazt, az anyó előtt kirajzolódott a történet:

A fiatalember szerelmes egy lányba, de az nem akar vele járni, pedig nincs fiúja. Nem mást szeret, hanem őt nem, és ez a legfájóbb érzés. Ő teljesen tehetetlen, a lány nem fogadja az udvarlását, de még csak beszélni sem akar vele.

Amarilló hirtelen elhallgatott. Ráébredt, mit is tesz. Egy ismeretlen öregasszonynak beszél szíve nagy bánatáról. Megosztja vele a megoszthatatlant, legbensőbb magánügyét, egy olyan valakivel, akit ma látott először, és akiről ő nem tud semmit.

Mit itatott maga velem? – kérdezte gyanakodva.

Nem adom meg a receptjét, de „igazságszérum” nincs benne. Azért öntötte ki nekem a szívét, mert már nem bírta tovább magába fojtani fájdalmát. Szétfeszítette volna. Engem nem az érdekelt, mi oka van a keserűségre, inkább az, hogy mi a célja vele?

Célom? Te jó isten! Miféle célom lehetne vele?

Azt én nem tudom, azért kérdeztem meg. Ha az elkeseredése céltalan, hagyjon fel vele! Fordítsa energiáját az önsajnálat helyett a helyzet megoldására.

Eh! Maga nem ért semmit! – legyintett a fiatalember, s felállt. – Ideje mennem. Köszönöm a teát.

Kiment a házból, ment a kapu felé. Az anyó a konyhaajtóból utána szólt:

Az a lány szereti, csak fél magától!

Amarilló egy pillanatra megállt, de nem fordult meg. Ismét legyintett, ment tovább, de még visszakiáltott:

Viszontlátásra!

Az anyó hosszan nézett utána. „Vissza fog jönni. Biztos vissza fog jönni. Vagy

Ezért, vagy azért, de mindenképpen visszajön. Neki itt a helye.

 

 

 

A Nap magasról tűzött le a zöld különféle árnyalataiba öltözött földre. Az anyó úgy döntött, mára elég lesz a kerti munkából. Felegyenesedett, kinyújtóztatta derekát – s mintegy búcsúként –, körbenézett kertjében. Gyönyörködött a természet, és saját kezének alkotásaiban. A virágzó gyümölcsfákat méhek döngik körül, a vetemény szépen sorol. A salátát már kiegyelte, a fölösleget beviszi, jó lesz az ebédhez. Az apró növényekkel a kezében ballagott a háza felé. Az udvaron ott állt az a fiatalember, aki gyógyulást keresve tévedt be hozzá ma reggel. Nem, nem betévedt. Jó sorsa vezette hozzá, a számára létező legjobb helyre. Majd meglátjuk... Meglátjuk...

Nyitva volt a kapu. – mondta.

Ha itthon vagyok, mindig nyitva van.

Nem fél itt egyedül az erdő közepén?

Nem. Ami igazán értékes, azt nem vehetik el tőlem.

Hát... Maga tudja...

Megmosom a salátát és a kezemet, aztán megbeszélhetjük, amiért jött.

Együtt mentek a kúthoz, a fiatalember pumpálta fel a vizet, ami szaggatott, de bő sugárban folyt az anyó kezére. Amarilló nagy gondban volt. Egy számára nagyon fontos dolgot akart megbeszélni az öregasszonnyal, de nem tudta, miként kezdjen bele, még azt sem, hogyan szólítsa meg. Mégsem nevezheti egyszerűen banyának… annál többre tartotta. Valahogyan neki is be kell mutatkoznia. De hogyan fogjon hozzá? Eredetileg úgy tervezte, amint megérkezik, köszön, elnézést kér a reggeli viselkedéséért… aztán csak arra az ostoba szabadkozásra volt képes. Akkor elmulasztotta az alkalmat, de most megfogadta magának, haladék nélkül belevág. Nem akart sem félszegnek, sem bunkónak tűnni az öregasszony szemében.

Abbahagyhatja a vízhúzást! Már tiszták vagyunk.

A banya („na, tessék, már megint, ez így nem lesz jó”), felegyenesedett, és a szemébe nézett. Amarilló úgy érezte, elérkezett az idő, lesz, ami lesz, nem halogatja tovább a bemutatkozást. Elengedte a kút karját, és kezét az öregasszony felé nyújtotta:

Kalló Amarilló – bökte ki.

A banya az arcába nevetett. Amarillóban meghűlt a vér, aztán a fejébe szaladt, de addigra felforrt. Összeharapta a száját, és már lódult is a kapu felé.

Ugyan, jöjjön már vissza! – hallotta a banya kiáltását – De hát nézz rám, Amarilló!

El akart rohanni, el, minél messzebb, el innen, újabb megszégyenülésének színhelyéről, de amint a nevét meghallotta, mégis megfordult. A banya ott állt a kútnál, meggörnyedve, két előrenyújtott tenyerében a frissen mosott, csepegő saláta.

Hogyan tudtam volna így fogadni a kéznyújtását? – kérdezte valami furcsán megindító – siránkozó, mégis vidám – hangon és arckifejezéssel, hogy muszáj volt nevetni rajta.

Elfeledte előbbi sértettségét, és nevetett az öregasszonyon, saját ostobaságán, nevetve ment vissza hozzá, nevetve fogta két keze közé salátát tartó nedves kezeit, s együtt nevettek tovább egymáson, magukon, felszabadultan nevettek, mert az eddig közöttük ködlő nyomasztó árny szertefoszlott, s a helyén egy bűvös-édes érzés bomlott ki, mint feslő bimbó, sugárszirmait szélesre tárva áthatolt rajtuk, bűvkörbe vonta őket.

Amikor belefáradtak a nevetésbe, Amarilló – még mindig fogva a levegő után kapkodó öregasszony kezét – így szólt:

Na, jól van. De most már mondja meg igazán, miként szólíthatom, mert a banyázás nekem nem megy!

Bábi anyónak hívnak errefelé. Engedje el a kezemet és menjünk be a házba! Jól esne, ha leülhetnék.

Addig nem, míg meg nem ígéri, hogy tegezni fog! Az előbb már megtette…

Tudtam, mivel állíthatlak meg. Nem engedhettem, hogy egy félreértés miatt tovább növekedjen benned a keserűség. Főleg, mert ennek én lettem volna az oka. Hallod? Most is tegezlek, s ígérem, ez így lesz ezután is!

Köszönöm, Bábi anyó!

Bementek a házba, az anyó a főzősarokba vitte a salátát, és egy törlőkendővel tért vissza onnan, amit Amarilló kezébe adott.

Ülj csak le! Jövök én is.

Amarilló megtörölte a kezét és leült az asztalhoz a bejárati ajtónak háttal, szemben azzal a kényelmes karosszékkel, amiben múltkor lábadozott, mert egy pillantással felmérte, az az anyó megszokott ülőhelye. Nem akarta megfosztani tőle. Háta mögött egy elfojtott kuncogás jelezte neki, Bábi anyó értékeli helyválasztását. Már jött is, kezében aranyszínű itallal teli palack és két borospohár.

Ez majd megkönnyíti a beszélgetésünket. – mondta. Letette a poharakat az asztalra, és teletöltötte őket.

Nem is tudom, Bábi anyó. Én igazán nem vagyok iszákos. De tegnap muszáj volt innom. Tegnap...

Megrázza a fejét, de a tegnap nem múlik, itt van a fejében, az apja sírja, az a lapát föld, a mostohaanyja rikácsolása, pusztulj a háztól, a pasijának fenyegető arca, ütésre emelt ökle, futni kellett, aztán a presszóban, még szerencse, hogy volt pénze, még egy decit, ott volt Linda, muszáj volt megcsókolni, Linda dúlt arca, amint ellöki magától, a bátyjai, te kis vakarcs!, a pofon...

Még mindig ég az arca. Végigsimít rajta, majd a mozdulat folytatásaként legyint. Ehhh! Újra megrázza a fejét. Múlj el!

Felnéz az anyóra, szeretné látni az arcát, kiolvasni belőle mit gondol róla, de az alig látszik ki a kendőjéből. Most ébredt rá, hogy még nem is látta. Ha látta is, nem látta meg. Csak a szemeire emlékszik, azokra a kútmély szemekre, a csillogásukra... Volt valami... Ott a kútnál... Volt bennük valami megindító, valami... Valami boszorkányos. De egyáltalán nem gonosz. Jó lenne beléjük nézni újra!

Rettenetesen éreztem magam reggel. Maga meggyógyított. Köszönöm.

Az igazi köszönet az, hogy visszajöttél, gyógyítsam meg a lelkedet is. Jól tetted.

Vállára teszi a kezét, lágyan végigsimít rajta. Egy pillanatra a szeme is rácsillan, aztán elfordul tőle, a karosszékéhez megy és elhelyezkedik benne. Amarilló meg van döbbenve. Mit is mondott az anyó? Az az igazi köszönet, hogy visszajöttem? Jól tettem? Ilyet még nekem senki sem mondott! Ő miért?

Nem mer ránézni, nem meri felemelni a fejét, nem akarja, hogy lássa az ő zavart arcát. Menekülnie kell ettől az érzéstől! Ez a fájdalom előszobája. Tekintete ide-oda cikázik, kiutat keresve, mintha bizony egy érzést helyhez lehetne kötni! Pillantása most az asztalra, a borospohárra villan és megpihen rajta. Érte nyúl, hogy benne leljen menedéket, aztán visszahúzta a kezét.

Reggel, a maga szavai után megfogadtam, hogy nem iszom többé. Megtanultam a leckét.

Semmit sem tanultál. Az a gyógybor fontos alkotóeleme volt a teának, ami rendbe hozott. A mérték a lényeg. Az absztinencia mindig gyanús, bármiről van is szó. Azt jelzi, az ember fél attól a dologtól, mert nem tudja uralni. Ezért kerüli. Azonban a félelem is függősség. Talán a legpusztítóbb, mert ha megtelepszik valakiben, egyre nagyobb helyet akar magának elfoglalni. Újabb- és újabb területekre tör be, megmérgezi az ember életét. Ráadásul remekül álcázza magát. Óvatosság, előrelátás, megfontoltság, takarékosság, egészséges életmód, józanság… ezek, és még számos értékesnek tartott tulajdonság mélyén a félelem lapul. Amíg lapít, nincs is vele semmi baj, de nem szabad teret adni neki, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon bennünk. Érted már?

Én nem félek! – vágta rá gyorsan Amarilló.

Hát persze, hogy nem. A törlőkendőt sem azért szorongatod, mert jól esik valamiben megkapaszkodnod, fiam.

Amarilló ökle először szorosra zárult a rongy körül, aztán egy heves mozdulattal elhajította. Dúltan nézett utána, s látta, hogy az mintha gúnyt akarna űzni belőle, alig egy méterre tőle lehullik. Már azon volt, felugrik, összetapossa, szétszaggatja… mikor az anyó utolsó szava is eljutott a tudatáig: fiam. Dühe nyomban elszállt. „Nem, nem akart megbántani! Jó szívvel van irántam.”

– … vegyük például a visszautasítástól, kirekesztettségtől való félelmet. – Hallotta meg újra – indulata elmúltával – Bábi anyó hangját. Egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt rá. – Néhány csalódás után már csak félszívvel közeledsz az emberekhez, amit persze ők észrevesznek és keletlenül reagálnak rá. A félelmed tápot kap. Ha valaki nem akar szóba elegyedni veled, közömbösen elnéz melletted, tovább erősödik benned a visszautasítástól való félelmed, s minél jobban elhatalmasodik rajtad, annál nehezebben teremtesz kapcsolatot másokkal. Végül már te utasítasz el minden hozzád közeledőt. Ha valaki maga emel korlátokat a személye köré, és kizárja a többieket, őt magát nem lehet kizárni. Meg akarod védeni az ego-dat a sérülésektől. Csakhogy ennek nagy ára van. A magány.

Amarilló magához húzta a poharát, belenézett, aztán felhajtotta a tartalmát. Mintha az éltető Nap sugarát öntötte volna le a torkán. Bábi anyó imént elhangzott szavai rátaláltak a lelkében lévő keserűségre, összeolvadtak… de ez a bor most szétmosta, elmosta őket, s feltámadt nyomában a remény. Ha az anyó mindezt így el tudja mondani, akkor tudja a kiutat is!

Magának könnyű, de el tudja képzelni, mennyi visszautasításban volt már nekem részem?

Nem használnám erre a képzelőerőmet, szívesebben venném, ha tőled hallhatnám.

Elmondani? Jó isten! Hiszen erről szól az életem! Az egész életemet el kellene mesélnem, az egész nyomorult életemet!

Elmondjam? Meséljem el? De hát... Miért?

Szeretnélek megérteni. Neked is jól fog esni, ha kiöntesz egy kevés keserűséget a szívedből.

Szeretne megérteni? Engem nem ért meg senki... Senki. De ő szeretne megérteni! Miért? Miért törődik velem? Miért ilyen jó hozzám? Mit akar tőlem?

Gyanús, ha valaki fontosnak tart, igaz? Emlékszel, miről beszéltem neked az imént? "Végül már te utasítasz el minden hozzád közeledőt." Nagyon messzire jutottál már ezen az úton. Nem fordulnál vissza? Még megteheted.

(fontosnak tart)

Fontosnak tart? Engem? Én nem vagyok fontos senkinek. Miért lennék fontos neki? Én utasítom el a hozzám közeledőt? Dehát miért közeledik hozzám? Jól tetted, hogy visszajöttél, ezt mondta. Én jöttem vissza. De hát hova is mehettem volna? Ő jó szívvel volt hozzám, meggyógyított, azt mondta Lindi szeret engem. Vissza kellett jönnöm! Itt jó. Szeretne engem megérteni. De... elmondani... azt mind? Mind? És ha elsírom magam? Nem lehet. Nem mutathatom gyengének magam!

Jól van, Amarilló. Gondolkodj el azon, amit mondtam! Nem sürget minket senki.

(minket)

Az anyó feláll, megkerüli az asztalt, odajön mellé, érzi az illatát, jó illata van, újra tölti a poharakat, bedugaszolja az üveget, ellép mellőle, ő követi a szemével, utána fordul. Milyen könnyedén hajlik, egyenesedik fel, amint szekrényei egyikébe rejti a palackot! Aztán a tűzhely felé megy – annyira már nem tud kitekeredni, visszafordul –, az anyó már a főzősarokban van, őhozzá szól.

Készítek nekünk ebédet. – mondja, de nem néz rá közben. – A disznósültet szereted?

(nekünk)

Nem vagyok éhes. – Mondja ő, de ez nem igaz, a gyomra nagyot kordulva hazudtolja meg.

Dehogynem! – Kuncog az anyó, most ránéz, félrehajtja a fejét, válaszra vár.

Szeretem a disznósültet. – Mondja és rá is bólint.

Az anyó most felemeli állát, kioldja kendője szalagját, annak a furcsa, egész felsőtestét beborító kendőét és most óvatosan leemeli a fejéről, láthatóvá válik az arca, szép rózsás-fehér arc, mosolyog rá, csillog a szeme...

Szeretem. – mondja újra Amarilló, maga sem tudja, miért.

... csak egy pillanat volt, mert az anyó elfordul, csak a haját látja, mintha ezüst kígyók tekeregnének a fején, ősz haja fonatokban feltűzve – nem kettő, nem három, de sok –, szélesen és magasan feltornyozva, ezüstkorona, kígyókorona, ezüst kígyókorona...

Boszorkány! Most már biztos, hogy boszorkány! Így már érthetővé válik minden. Ki másnak lenne ő fontos? Ő? Az elvetett, az eltaszított, a százszor elátkozott? A hasonló vonzódik a hasonlóhoz.

A boszorkány másik kendőt borít kígyókoronájára, álla alatt megköti, kötényt akaszt a nyakába, azt is megköti. A derekán! Eddig nem volt neki dereka. Varázslat ez, mi más?

Megrázza a fejét. Gondolkodj, Hilló, gondolkodj! Nincsenek boszorkányok!

Visszafordul az asztalhoz, pillantása végigsiklik a szőttes abroszon, teli poharán megállapodik. Igen. Ez a bor majd tanácsot ad neki. Jót-e, rosszat-e? Nem számít. A kétségnél semmi sem rosszabb.

A pohárért nyúl, szájához emeli, apró kortyokban ízlelgeti, arra az érzésre összpontosítja minden figyelmét, amit ébreszt benne. A borban lakó napsugár beragyogja a lelkét. Elárad benne a nyugalom.

És ha boszorkány, akkor mi van? Ki maradt, mi maradt nekem? Ő jó hozzám, szeretne megérteni, fontos vagyok neki. Jó itt lenni. Itt minden olyan békés, nyugodt. Mit számít, ha boszorkány? Mit tehet velem? Mi rosszat tehetne velem? Ha bántani akarna, már megtehette volna. Jó szándékkal van irántam. A hasonló vonzódik a hasonlóhoz. Jó, hogy visszajöttem. Jó itt. Jó lenne itt maradni!

Felhajtja maradék borát. Az anyó egy tálat tesz az asztal közepére, nem néz felé, de így, oldalról is látja, hogy mosolyog. A tálban saláta van, AZ a saláta. Az, amelyik miatt kis híján meggyűlölte, de ami mégis... – Keresi a megfelelő szót, de nem találja, talán nincs is arra szó, a legjobb, ami eszébe jut – összehozott minket. Milyen jó volt együtt nevetni vele! Felszabadultan, gondtalanul... Talán ezért mosolygott az anyó a salátára, talán ő is a közös nevetésükre emlékezett vissza!

Leteszi az üres poharat, amit eddig szorongatott. Az anyó tányért, kést, villát tesz elé, szépen eligazgatja, Milyen szép fehér keze van, kerek körmei tiszták, pedig a földben matatott, megmosta persze, ott a kútnál, ahol együtt nevettek, fogta a kezét, olyan jó volt, foghatná újra és nevethetnének...

Már hozza a kenyeret kosárban, a sültet. Na, Hilló, mikor voltál így kiszolgálva? Tán soha. A serpenyőből megrakja tányérját szelet húsokkal, tesz magának is, aztán újra a főzősarokba megy – milyen könnyedén mozog –, leteszi a serpenyőt, fordul, nyúl az álla alá, leveszi ezt a kendőt, nyúl a másikért.

Kérem, Bábi anyó! Ne vegye fel azt! Szeretném látni az arcát!

Keze megáll a levegőben, megdermed, visszakérdez.

Biztos vagy benne, Amarilló? Lehet, hogy meg fogod bánni.

Ugyan miért bánnám meg? Olyan rút nem lehet, hogy elvegye az étvágyamat.

Igen. Biztos vagyok benne. Én sem takarom el az arcom.

Igazad van, tényleg illetlenség lenne. Legyen, ahogy akarod.

Jön, leül vele szemben...

Jó étvágyat, Amarilló!

... most először látja közelről az arcát. Nincs rajta semmi különös. Talán csak az, hogy nem „anyó” arca van. Egyáltalán nem. Csak a szeme sarkában van néhány nevető-ránc, egyébként teljesen sima, rózsás-fehér a bőre.

Jó étvágyat, Bábi anyó!

Még soha életében nem evett ilyen jóízű sültet. A zöld-fűszerekkel megbolondított hús szinte szétomlott a szájában. A kenyér friss, ropogós és az a bűvös saláta hozzá!

Mennyei! Percek alatt eltüntetett mindent, ami előtte volt. Közben nézte az anyót.

Feltornyozott ezüstfonataival olyan, mint egy királynő. Úgy is eszik. Egyenes derékkal ül, kiszámított, lassú mozdulatokkal kis falatokat visz a szájához. Valamiféle szertartásnak tűnik, olyan ünnepélyes minden egyes mozdulata. Levág egy apró falatot a húsból, villájával kivesz néhányat az apró salátalevelekből, a salátás villáját beleszúrja a falatka húsba, tör egy darabka kenyeret, azzal leitatja az egészről a levet-zsírt, aztán a villáját alulról felfelé – úgy, hogy a nyele lefelé mutat –, emeli a szájához, az ajkával lehúzza róla a falatot, utána betolja a kenyérdarabkát, rágni kezdi, és már készíti a következő falatot. Nem hajol a tányér fölé, mégsem cseppenti le magát. Bámulatos. Ha most látná először, azt mondaná rá: "Na, a pöffeszkedő nagysága!" De az anyó nem olyan. Látta görnyedve dolgozni a kertjében, behívta a házába, teát, ebédet készített neki, az asztalához ültette, felszolgálta neki ezt a finom sültet, meg mindent. Neki! A senkinek! A mindenki lába-kapcájának. Akit mindenki csak odébb rúg. Az anyó nem. Ő jó szívvel van iránta sőt, úgy bánik vele, mint valami úrral. Fontos neki. Jó lenne itt maradni!

Bár nem egyforma sebességek ettek, majdnem egyszerre végeztek az ebéddel. Az anyó kivett egy szalvétát a tartóból... Hát ez mikor jött ide? Észre sem vette. Talán a salátával érkezett... A bűvös salátával, ami összebűvölte őket. Ha már itt van, miért ne használná ő is?

Jól laktál Amarilló, vagy süssek még tojást neked?

Köszönöm Bábi anyó az ebédet. Teljesen jól laktam.

Szavai nyomatékosításaként a gombóccá gyűrt szalvétát a tányérba dobja.

Akkor most jól fog esni nekünk egy pohárka vörös bor, hogy leöblítsük vele a sültet. Mit gondolsz róla?

Jól esne...

Még folytatná, de szava szakad amint felnéz, mert egy egészen más anyót lát maga előtt. Bábi anyó 'semmi különös’ arcáról most elmondhatatlan báj sugárzik, ragyogó szeme még inkább ragyog. Bábi anyó mosolyog, s mosolya bűbájosan széppé teszi. Múló tüneménynek bizonyul. Az anyó feláll, megy borért. Nekünk. Milyen édes ez a szó – tűnődik Amarilló hátradőlve. Majdnem annyira, mint az együtt. Együtt ebédeltünk, és most jól fog esni nekünk egy kis bor... Jó volna itt maradni!

Ahogy az anyó tölti, a pohárkában mintha láng lobogna. Erős illata bekúszik az orrába. A látvány és az illat izgalomba hozza, izgatott várakozással emeli szájához a pohárkát. Nem csalódik. Az íze is felséges, s már az első korty után, ami végigvágtázott nyelőcsövén, tudja, ez is varázsital, méghozzá nem is akármilyen. Amint magába fogadta, eleven tűz száguld ereiben, s nyomában különös érzés költözik belé, ami minden korttyal fokozódik. A legkülönösebb az benne, hogy képtelen azonosítani mi ez, csak azt érzi, ez az, ami kell, még és még!

Mikor a pohárka kiürül (Szörnyen fukarul bánik a boraival ez a boszorkány!), fájó szívvel teszi vissza az asztalra. Hátradől székében, elemezgetni kezdi, milyen érzéseket keltett benne ez a lángvörös, tüzes varázsital.

Könnyű dolga volt, szinte azonnal ráérzett a benne lezajlott változásokra és meg is tudta határozni azokat. Mindaz, ami eddig nyomasztotta, elenyészett; gondjai most nevetséges apróságnak tűnnek; kétségei elmúltak, minden egyszerűvé vált, s bizonyos volt benne, bármi rossz érje is, azzal képes szembeszállni és legyőzni.

Igen Amarilló, ez az erő bora. – Hatolt át merengésén az anyó hangja.

Ránézett, és újra valami másnak látta őt. Volt már banya, jóságos anyóka, kígyókirálynő, méltóságteljes úrnő. Boszorkány, ez kétségtelen. Most az egyszerű, derűs tekintetű, pirospozsgás asszony képét öltötte fel, aki nem félelmetes, nem felsőbbrendű; csak egy átlagos háziasszony, aki jó hozzá.

Érzem, Bábi anyó, érzem! – kuncogott. – Úgy érzem, bármit képes vagyok megtenni.

Nekem is ezért van rá szükségem. Mennem kell mosogatni!

Ezzel feláll, pakolja össze a tányérokat. Csak nem azt képzeli, hogy itt hagy engem? Csak néhány méter az egész, ám most ez is hatalmas távolság. Nem bírok itt maradni egyedül, tétlenül!

Szívesen segítek, Bábi anyó- kiállt fel, aztán rögtön elcsodálkozik magán. Hilló, mi van veled? Elvarázsolt a boszorkány, ez már biztos; feleli meg saját kérdését. Sosem segített még konyhai munkában, bárhogy ordítoztak is vele a mostohái. És most szívesen!

Gyere hát! – mondja az anyó, és ő már ugrik is, szedi le az asztalt, viszi a főzősarokba, teszi az ottani asztalra az anyó keze alá; ő tudja hol a helye a kenyérkosárnak, sótartónak, egyebeknek. Zubog a víz a mosogatóban, csörömpölnek az evőeszközök, az anyó törlőruhát nyom a kezébe, nyúl a csepegtetőbe, kiveszi a salátástálat... és ledermed. A saláták! A kút! Ő pumpálta a vizet rájuk! És amikor először jött, az az életadó víz, amiből egy egész korsóval tett elé! "Most húztam friss vizet."

Mi lelt, Amarilló? – kérdezi az anyó, de még nem tud felelni neki, mert számtalan egymásba akaszkodott kérdőjel torlaszolja el a torkát. Nagyot nyel.

Nem gondoltam, hogy be van vezetve a víz. – bökte ki, a legegyszerűbbel kezdve.

Az anyó nem szól, felvont szemöldökkel, kérdőn néz a szemébe, érzi, nem ez a fő kérdés. Tényleg nem ez. A mosogatóba zubogó víz látványa magáért beszél.

Emlékszik Bábi anyó? A kútnál voltunk... A salátákra én pumpáltam a vizet.

Emlékszem, fiam. Mondd tovább!

Fiam. Ez a szó és az anyó megértő hangja kirántja dermedtségéből, felszabadítja.

Azokat a salátákat mi megettük! Nem lett volna szabad! Ők a kapocs kettőnk között!

Jól tettük, hogy megettük, fiam. Így a részünkké váltak, mindig velünk lesznek. Beépülnek a testünkbe, ahogy a kútnál történtek a lelkünkbe.

Mindig velünk, lesznek! Sosem fogom elfelejteni őket! Velünk! – Néz bele a salátástálba, s mint valami kristálygömbben, újra látja, ami történt (velünk), és újra átéli. – Ó, hogy gyűlöltem akkor magát! Rettenetes érzés volt azt hinnem, kinevet. Majd beleőrültem a fájdalomba! De visszahívott! Nem akartam, de muszáj volt visszafordulnom, a hangja, az volt olyan különös, meg hogy akkor letegezett. Engem mindenki tegezett addig, csak maga nem. De akkor letegezett. A nevemen szólított és a hangja...

Elhallgat, a fejét ingatja. Nem tudja, hogyan folytassa, pedig muszáj, mert túlcsordulni kész a szíve, annyira teli van.

Vissza kellett jönnöd, Amarilló! Ha akkor nem fordulsz vissza, ha továbbmész, én utánad szaladtam volna!

Igazán? Igazán megtette volna? Felemeli a fejét, belenéz az anyó szemébe és már biztosan tudja. Utána szaladt volna. Az anyó ragyogó kútmély szemei hangosabban és meggyőzőbben közlik vele, mint csendes szavai: Utánad szaladtam volna.

Hogy miért? Ez a kérdés fel sem merült benne, nem volt ideje megfogalmazódni. Értett most már mindent. Vissza kellett jönnie, mert meg kellett történnie annak a csodának ott a kútnál. Értelmet nyert délelőtti bolyongása is. Minden út ide vezetett, bármelyiken indult, bármilyen hosszan követte is, ide jutott vissza. Már ez is csoda volt, de aztán...

Emlékszik? Megfogtam a vizes kezét, fogtuk a salátákat és nevettünk. Emlékszik? Néztünk egymás szemébe, mint most, és alig bírtuk abbahagyni a nevetést. Emlékszik?

Hogyne emlékezett volna! Nevettek, mert a sírásnak még nem jött el az ideje; márpedig valamelyik irányba ki kellett törnie az Amarillóban felhalmozódott feszültségnek. Mindenképpen vissza kellett hívnia ezt a kétségbeesésében is büszke fiút. Nem engedhette, hogy a lelkében dúló háborúság elpusztítsa! Vissza kellett tartania a végzetétől!

Emlékszem. Együtt nevettünk saját magunkon a magunk örömére. Attól volt olyan jó!

Jó volt együtt nevetni, nagyon jó volt. Volt? Leteszi a tálat, az anyó felé nyúl.

Adja a kezét!

Az anyó felemeli, mutatja a kezét, csepeg róla a víz, villák vannak benne. Egyszerre tör ki belőlük a nevetés. Amarilló megragadja ezt a két drága kezet, a villák zsupsz a kőre, húzza magához, a melléhez szorítja, a szájához, de nem, nem érheti be ennyivel, utánam szaladt volna, te jó Isten! Muszáj megölelnem! Közelebb lép hozzá, átkarolja a vállát, az anyó szeme még mindig nevet, a szája már nem, de már ő sem nevet, néz az anyó szemébe kutatón, várakozón, az anyó most kihúzza két kezét a testük közül, érzi érintését a tarkóján, hátán, ó anyám, édesanyám! Szoríts magadhoz! Igen! Így jó! Átöleli az anyó

nyakát, fejét a vállára hajtja, anyám, édesanyám, de csodálatos érzés átölelve lenni, megkapaszkodni.

Semmi baj Amarilló, semmi baj. Most már minden jó lesz. – Suttogja a fülébe Bábi anyó, érzi nyakán a leheletét, keze simogatását ringató ölelésében. – Nincs már semmi baj.

Bábi anyó! Ha maga nincs, ha nem hív vissza, én... én akkor már... – suttogja elfúlón.

Tudom fiam, tudom. Láttam a szemedben. Nem hagyhattam, ugye nem?

És ringatja, és a haját simogatja, és utána szaladt volna. Jó hozzá, őhozzá, akit nem is ismer. És én visszautasítottam, amikor ő közeledett hozzám...

Én olyan nyomorult vagyok, Bábi anyó! – tör ki belőle. – Nincs senkim, és nem kellek senkinek. Sosem szeretett senki. Az apám sem. Két hete meghalt. Tegnap volt a temetése, azután a tor. Ivott mindenki, ittam én is. Jött egy férfi meg egy fiú, akiket még sosem láttam. Bőröndökkel jöttek. A mostohám azt mondta, ott fognak lakni. De hát hol? Csak két ágyunk van. A fiú lefeküdt az én ágyamra és röhögött. A férfi azt mondta: Pakolj és menj! Itt már én vagyok a férfi. Neked nincs helyed. Menj anyádba! Nem értettem. A mostohám rikoltozni kezdett: Pusztulj innen, te átkozott fattyú! Látni sem akarlak többé! Nem akartam eljönni, mert hát hová? A férfi megfogott, az ajtóhoz rángatott és kilökött. "Takarodj innen! Ha visszajössz, elvágom a torkod! Senkinek sem fogsz hiányozni!" Igazat mondott.

Nem bírja tovább, elsírja magát.

Semmi baj fiam, semmi baj. Elmúlt, most már minden jó lesz. – susogja az anyó. Lassan kezd neki hinni.

Eljöttem onnan. A Barát presszóba mentem, mert néha Lindi ott van. Tegnap is ott volt. Mikor megláttam, elfelejtettem mindent, csak őt bámultam. Ittam ott is egy deci vodkát. Mikor jött vissza a mosdóból, elé álltam. Meg akartam csókolni. Felsikoltott és ellökött magától. Aztán a bátyjai nekem estek. Onnan is kidobtak. Vettem egy üveg bort és elindultam. Nem volt hová mennem, csak bolyongtam az erdőben. Reggel, mikor felébredtem, nem tudtam, hol vagyok. Most sem tudom. Miután magától elmentem, egész délelőtt csak tévelyegtem. Bármerre indultam, bármelyik úton, ide jutottam vissza. Kétszer is elmentem a háza mellett. Aztán mikor harmadjára itt találtam magam, bejöttem.

Jól tetted, fiam! Hosszú utat tettél meg, ideje megpihenned. Hazaértél.

Felkapja a fejét, az anyó szemébe néz, és a szeme is azt mondja: hazaértél. Néz az anyó szemébe, azokba a napcsillogású kútmély szemekbe. Hangosabban és igazabban mondják, mint csendes szavai: hazaértél. Nem érti, nem is akarja érteni, csak érezni. Míg az értelem kétségeket, az érzés bizonyosságot szül. Felesleges minden kérdés. Hazaértem.

Az anyó végigsimít ujjaival az arcán, letörli velük könnyeit, aztán valami nagyon furcsát tesz. Szájába veszi ujjait és leszopogatja azokat.

Elvettem tőled, és magamévá tettem a fájdalmadat. Ezután az én feladatom, hogy megvédjelek minden rossztól. Meg is teszem. De most... – Megpuszilja a homlokát. – Gyere, Amarilló, megmutatom, hol van a mosdó! Nagyon maszatos lettél.

A főzősarok melletti ajtóhoz vezeti, benyit rajta. Egy rövid folyosó tárul fel, amelynek alig van fala, csupa ajtó az egész. Jobbra az elsőt kinyitja előtte, felkattintja a lámpa kapcsolóját. Rámosolyog és magára hagyja.

 

Mire visszaér a mosdóból, az anyó már végzett a mosogatással, a karosszékében ül, a pohárkák telitöltve a lángszínű borral. Az erő bora... arra bizony most nagy szükségem van. Még életemben nem voltam ilyen fáradt. Amint leül, már nyúl a pohárkáért és iszik, kiissza az egészet. A hatására újra erősnek és mindent bírónak érzi magát.

Nagyon kimerültél, igaz? Pedig van még néhány kérdésem, és ha jól sejtem, neked is.

Kezdje, Bábi anyó! A varázsitala megerősített.

Jól van. Előrebocsátom, hogy nem muszáj válaszolnod, de ha megteszed, az mindig az igazság legyen! Rendben van?

Mindenre válaszolok, és mindenre az igazat.

Említetted a mostohaanyádat. Az édesanyáddal mi történt?

Meghalt, még kiskoromban. Nem is emlékszem rá. Azóta csak mostoháim voltak. Ez már legalább a nyolcadik.

Legalább?

Nyolcra emlékszem.

Az anyó újra megtölti a pohárkákat. Talán neki is szüksége van a varázslatos ital hatására.

Azt mondtam neked, hogy hazaértél, és te elfogadtad ezt. Mostantól ez az új otthonod, és itt teljesen máshogy folyik az élet, mint amiben eddig részed lehetett. Ahhoz, hogy jól érezhesd itt magad, mindenekelőtt le kell zárnod a múltadat. Kész vagy erre?

Semmit sem szeretnék ennél jobban!

Van valami, ami hiányozna neked a régi életedből?

Ugyan mi hiányozna? A rettegés apámtól? Az állandó megaláztatás? Az átrobotolt nyarak? A nagy éhezések télen a hideg szobában?

Csak Lindi.

Ő nem csak a múltad része. – Mosolyodik el az anyó. – Lehet a jövőd is. De róla majd később beszélünk. Van más is? Gondolkodj rajta nyugodtan!

Nincs min gondolkodnom. Gyűlöltem azt az életet.

A ház, amiben laktál? Gondolom, most apád után a tiéd. Nem lesz rá szükséged, de ha érzelmileg ragaszkodsz hozzá, vissza tudjuk szerezni neked.

Amarillót kirázza a hideg a gondolatra, hogy valaha is visszatérjen abba házba.

Nem kell! Dögöljenek meg benne! Semmit nem akarok onnan! Én ma megöltem volna magam Bábi anyó, ha maga nincs! Számukra én halott vagyok és az is akarok maradni! Eleget szenvedtem. Kell az új élet! Kérem! Legyen ez a nap az újjászületésem napja! Maga az anyám, vezessen be ebbe az életbe, és én engedelmes, jó fia leszek!

Így legyen! Örülök a döntésednek. Viszont akkor azt a környéket jobb, ha elkerülöd. Nehogy a múlt jöjjön utánad!

A Barát presszót is?

Ó, csak ezt ne kérje tőle!

Ott szoktál találkozni Lindivel, ugye?

Megérti, hát persze, hogy megérti!

Igen – mondja reménykedve.

Szerda és szombat esténként van ott?

Ezt honnan tudja?

Derékig érő hullámos fekete haja van, ennivalóan dundi, pont ott gömbölyű, ahol kell, és egyáltalán nem festi magát. Ő az?

Maga boszorkány! Igen, ő az.

Ez nem boszorkányság. Nem voltam biztos abban, hogy ő a választottad. Csak azt tudom, hogy Réti Lindi minden szerdán és szombaton délután az állatparkban dolgozik, a Barát pedig az ahhoz legközelebbi buszmegállóban van.

Maga ismeri Lindit? – csodálkozik.

Igen, elég jól. Úgyhogy a Barát presszót is elkerülheted. Máshol is találkozhatsz vele. Barátságosabb helyen.

Amarilló teljesen fellelkesül. Új élet, új remények, és Lindi! Az anyón keresztül Lindihez is közelebb juthat.

Magának mi a véleménye róla?

Nem is tudja, miért, de fontos neki, miként vélekedik az anyó Lindiről. Jajj, csak nehogy rosszat mondjon!

Kedves, okos és tisztességes lány. Boldog lesz vele a férje.

Az én leszek!

Az anyó elnézően mosolyog.

Szép az önbizalom, de csak ha alapja is van.

Maga mondta, hogy szeret engem!

Bár minden szavamra így emlékeznél! Szeret, az igaz, de ezzel eddig nem sokra jutottál.

Hát nem – vallja be búsan. – Honnan gondolta azt, hogy szeret, mikor azt sem tudta, kiről van szó?

Abból, amit mondtál róla. Ahogy veled szemben viselkedik. Tele voltál panasszal: "nem áll szóba velem; elfordul tőlem; nem hallgat meg; menekül előlem." De egy szóval sem mondtad, hogy Lindi téged küldött volna el. Sőt, azt sem említetted, hogy megsértett volna. Tehát nem akar elűzni magától, még csak megbántani sem. Jól esik neki, hogy futsz utána, de megállni nem fog neked, mert fél.

De hát mitől, Bábi anyó? Mitől? Én igazán nem bántanám!

Nem attól fél, hogy kezet emelnél rá. A saját érzéseitől, az elköteleződéstől fél. Attól, hogy milyen életet tudnál neki biztosítani. Hány éves is vagy?

Tizenhat. Majdnem – pontosít, mert eszébe jut, hogy igazmondást ígért.

Túl fiatal vagy ahhoz, hogy komolyan vegyen. Kalandra pedig ne is számíts! Lindi tisztességes lány.

Feleségül akarom venni! Most már tudom, hogy szeret. Miért ne jönne hozzám?

Lindi okos lány, tudja, hogy vonzalomra nem lehet egy életet alapozni. Ő ősztől egyetemre megy. Neked hány osztályod van?

Lehajtja a fejét, alig hallhatóan suttogja:

Hat és fél.

Most nézz végig magadon!

Felesleges. Inkább a kezébe temeti az arcát. Tudja, hogy a ruhája ócska és kopott, a nagyobb szakadásokat ő varrta össze úgy ahogy, a mosás sem az erőssége. A cipője pedig egy tragédia.

Ami pedig a legfontosabb! – Hallja az anyó hangját; de nem emeli fel a fejét, így talán könnyebb lesz elviselni a következő csapást. – A modorod. Ahogy te közeledsz ahhoz a lányhoz, az bődületes. Szó szerint. Rábődülsz és utasítgatod: "gyere, adj, figyelj"! Az, hogy nem hajtott el már régen, az a szerelem csodája!

A szerelem csodája? Hogy is mondta? Lindi szerelmes lenne belém? Lehetséges ez?

Szerelmes belém?

Van még más is. Te odajársz a Barátba, hogy találkozhass vele, de ha annyira terhére lennél, neki nem lenne muszáj odajárnia! Te mit gondolsz?

Lehet, hogy Lindi szerelmes belém? Bődületes a modorom, mégsem hajt el. Ha csak lazán szeretne, nem érdekelné a modorom, nem hajtana el, hanem barátkozna velem. Buta vagyok, piszkos és szakadt, nem barátkozik velem, mégsem hajt el. Minden ócskaságom ellenére sem bánja, hogy találkozunk. Igen! Szerelmes belém!

Bábi anyó, Lindi szerelmes belém!

Örömében ki tudott volna ugrani a bőréből. Ilyen lehet a boldogság? Minden olyan tökéletes, mint álmaiban. Befogadja egy kedves és megértő asszony, foglalkozik vele, és tetejében kiderül, hogy Lindi szerelmes belé! Na Hilló, eljött a te időd!

Csakhogy rájöttél! Az a szegény lány vár rád. Várja, hogy lesz egy olyan találkozásotok, amikor nem csak a szíve, de a szeme is örülhetne a látásodon. Amikor követelőzés helyett kedves és szép szavakat kap tőled. Aztán, hogy miről tudsz majd beszélgetni vele, hogy lesz-e közös témátok, hogy a szerelmetek át tudja-e hidalni a köztetek lévő műveltségbeli szakadékot, az még a jövő titka.

Bábi anyó! – Amarillót újra meglegyintette a kisebbrendűség szele. – Maga hol az égbe emel, hol a földbe döngöl. Miért teszi ezt velem?

-Fel akarlak rázni az álmodozásból. Rá akarlak ébreszteni arra, mi mindent kell pótolnod, ha azt akarod, hogy Lindi a jövőd része legyen. Töltök még egy pohárkával, hogy könnyebb legyen végiggondolnod.

Lindi a jövőm része legyen. A jövőm? Hát van nekem olyan? Van. Most már van. Hazaértem. Az anyó mellett egy új és szép élet vár rám, aminek Lindi is a része lehet. Feltéve, ha én is teszek érte valamit. Sok mindent.

Ahogy fogyott a bor a poharából, annál pontosabban tudta, mit kell tennie, és annál biztosabb volt benne, hogy meg is bírja tenni.

El kell mennem, dolgozni, Bábi anyó! Az szépen öltözködéshez sok pénz kell. Ősztől beiratkozom az iskolába is, és megpróbálok jól tanulni. Nehéz lesz a kettő együtt, de végig kell csinálnom. Van olyan varázsitala, amelyik pótolja az alvást?

Van, de abból neked nem adok. Hol akarsz dolgozni?

Hát a gazdáknál, ahogy eddig. Nemsokára kezdődik a szezon.

Amarillóban buzgott a tettvágy, de az anyó gyorsan lehűtötte.

Megbeszéltük, hogy kerülni fogod azt a környéket.

De hát errefelé nem ismerek senkit. Engem sem ismernek, így nem fognak napszámba hívni!

Szomorú vagyok, hogy ilyen kevéssé számítasz rám. Dolgozz nekem!

Szívesen megteszem, amit mond, de el kell mennem pénzért is dolgozni!

Nem kell elmenned, Amarilló. Neked csak tanulnod kell, ez lesz itthon a munkád. Minden másról én gondoskodom.

De mit csináljak őszig?

Felgyorsítjuk a taníttatásodat. A hetedik osztályt befejezheted még ebben az iskolaévben, mint magántanuló. Tudok neked egy jó iskolát.

Tehát mindent megold helyettem?

Egy anyának ez kötelessége, nem?

Igen... bizonyára – mondja tétován Amarilló. – Kérem, Bábi anyó, nekem... én nem tudom... nem értem ezt. Én ma születtem, neveljen, tanítson, hogy olyan ember legyek, akihez Lindi feleségül akar menni. Legyen anyám helyett anyám, és én szófogadó fia leszek.

 

Rendben van. Akkor máris a szavadon foglak. Először is meg kell fürödnöd! Igen erős emberszagod van.

– Szép álmom volt az éjjel, Lindivel álmodtam, nagyon szépet, attól lehet. – Próbálja szépíteni a dolgot.

– Elkészítem a fürdővizedet.

– Nem bánom, de adhatna egy pohárkával, hogy addig se unatkozzam!

– Ó, te telhetetlen! Ott van az asztalon, tölts magadnak!

Amarilló nem kérette magát. Ha már így belecsöppent a jóba, miért ne inná ki fenékig? Ki is itta. Egyelőre a poharát. A palack, azzal a lángvörös nedűvel hasában ott kellette magát, ragyogott az ablakon beáradó fényben, s ahogy a friss szél előtt bókoltak a ház előtt magasodó 'ki tudja milyen fa’ ágai, árnyékuk megtörte a palackra eső fényt, s az mintha láng- lobogva kacsintgatott volna neki: Tölts még belőlem! Finom vagyok, jó vagyok!

Ki tudna ilyen kínálkozásnak ellenállni? Amarilló sem tudott. Megtöltötte a poharát, de ezt már apránként szürcsölgette, ízlelgette, forgatta a nyelvén, ki akarta élvezni minden zamatát, amit adhatott, még orra is megtelt az illatával. Semmi sem tart örökké, hiába a beosztás. Ez is elfogyott. Na, de itt a pótlás! Jöszte palack, csordul a bor...

– Jöhetsz, Amarilló, kész a fürdő! – csordult Bábi anyó hangja a fülébe.

Hát bizony, azon még túl kell esnie. Pedig most inkább aludni volna kedve. Kellemesen teli a gyomra, a bor hatását is kezdi érezni. A fürdés viszont igencsak ráfér.

De már ezt a pohárka bort nem hagyom itt! Még elpárolog! Leküldte hát társai után, s miután leért a neki elrendelt helyre, Amarilló erőt vett magán, feltápászkodott és odament ahhoz az ajtóhoz, amely mögött az anyót látta eltűnni. Az éppen akkor lépett ki onnan. Rámosolygott.

– Fáradtnak látszol.

– Lehúz a hasam, nehéz a fejem.

– Tisztára fürödve kellemesebb a pihenés.