Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. fejezet: Szofi2

Elég volt egy pillantás Butch önelégült arcára, már tudtam, a koronákkal minden rendben van. Sőt az a huncut csillogás a szemében valami többet jelent, valami extrát. Hát jó! Megkapja, amire olyan régen vágyik!

- Ő az Orlandoi Gyülekezet pásztora, Brian. Nagyon elhivatott ember, jó munkát végez. Egyre több a tagjuk, már szükségük van egy új imaházra. Neked mi a véleményed?

Brian habozás nélkül válaszolt:

- A Korall Testvériség nem szenvedhet hiányt semmiben! Ha szükségük van rá, legyen meg Kincsem!

Ez igen! Ilyen tökéletes válaszra még én sem számítottam, hát még Butch. ha egy nő arcán látom meg ezt a behódoló, elismerő arckifejezést Brian felé, menten elragad a féltékenység. De Butch nemcsak férfi, de pásztor is, kiválasztott szolgája az Úrnak, így aztán a felismerés ragadott el: Ez próba! Igen, Brian a főpásztor, ehhez kétség nem férhet, de a nyájnak és a pásztoroknak is el kell őt fogadniuk, és most Isten látványos próbákat rendez neki, amiknek kiállásával bizonyíthatja a testvérek előtt, hogy méltó erre a szolgálatra. Természetesen segíteni fogom mindenben, de mint jó feleség, háttérbe húzódom, hagyom őt kibontakozni, érvényesülni, mert ő a kiválasztott, és tudom, tökéletesen meg fog felelni a Testvériség elvárásainak. Most már Butch is tudja,  de még tart az én vétómtól, még nem bízik a főpásztor független hatalmában. Na most figyelj!

Engedelmes titkárnőhöz méltóan csak ennyit válaszoltam:

- Elintézem. A tervek szerint.

Brian cinkosan rám mosolygott: ez a főnök-titkárnő viszony titok, csak a miénk, a mi közös játékunk.

Butch - miután minden aggodalma eloszlott -, beinvitált az üzletébe, és én rögtön éreztem, itt lesz az első vitánk Briannel. Nem a pultra kikészítet jegy-gyűrűkre összpontosított, hanem körbejárta az összes vitrint, gyönyörködött az ékszerek szépségében.

- Nézd Kincsem, milyen csodálatosak ezek a gyöngyök!

- Igen, és milyen érdekes az elhelyezkedésük! Mintha Butch nem is akarna mást árulni! Bárhová nézek...

Butch megfogta a karom, és csendre intett. Szóval ez is része a meglepetésnek! De hát jól tudja, hogy nem hordok ékszert!

- Azt akarom Kincsem, hogy ma nagyon szép legyél! Te leszel a legszebb, legboldogabb menyasszony! Veszek neked...

- Brian, én nem hordok ékszert!

- Miért nem, Kincsem?

- A munkám miatt. Olyan helyeken járok, ahol ez visszataszító. Én legalábbis annak érzem.

- Nem mindig vagy olyan helyeken.

- Sosem tudom előre, mikor kell olyan helyekre mennem, és akkor gyűrjem őket a hátizsákomba? Nem akarok bajlódni velük!

- De Kincsem, legalább ma, az esküvőnkre... Kérlek!

- Jó. Ma viselem őket, azután elárvereztetjük őket a Gettóban, a legközelebbi előadáson.

Brian szomorúan nézett rám, de Butch-ot egészen felvillanyozta az ötlet. Lelkendezve kapacitálta Briant.

- Akkor mindegyikről külön számlát, külön tanúsítványt adok! Brian, engedd meg Szofinak! Úgysem fogja hordani őket!

- Miért ilyen fontos ez neked, Butch? - kérdezte Brian.

- Hát te még nem tudod? A Gettó-béli előadásokra a legelőkelőbb, legfontosabb emberek vannak meghívva! Az én ékszereim világhírű emberekhez kerülnek! Micsoda reklám! Egy vagyont fognak fizetni értük, csak, mert Szofi viselte őket az esküvőjén! Érted már?

- Még azt sem igazán tudom, mi az a Gettó. Kincsem! - fordult most felém. - Te ilyesmivel kereskedsz?

Nem juthattam szóhoz, Butch felelt helyettem.

- Dehogy kereskedik! A vételárról szóló csekket azonnal egy jótékonysági alap számlájára állítják ki, amit a vevő maga választ ki, és pontos elszámolást kap arról, mire ment el a pénze! Méghogy kereskedik! Igen! De a rászorulók javára! Hatalmas összegeket szerez így nekik.

- Na, akkor én most jól bevásárolok, Kincsem, te viselni fogod az ékszereket, és sok pénzük lesz a rászorulóknak. Nincs vita! A Gettó-ról pedig mindent tudni akarok!

- Kérlek Brian, ne tolj ki velem! - szólt közbe újra Butch. - Janice már vár minket, és ha sokat késünk, engem fog okolni. A Gettó-ról majd beszéljetek később, ha most elkezdjük, még jövő vasárnap sem végzünk!

- Rendben van, lássuk az árút!

Brian nem nagyon válogatott. Mindenből a legszebbet akarta, és Butch már adta is a kezébe a legcsodálatosabb, legmívesebb darabokat, csupa gyönggyel díszített ékszert. Magyarázott neki lüszterről, orientről, bizonygatta, hogy ezek mind első osztályú akoya-gyöngyök, de Briant nem érdekelték ezek a szakmai szövegek. Rámutatott arra, amelyik neki megtetszett, és azt félretetette. Hála Istennek, jó ízlése van, művészi fantáziával készült, elbűvölő kollekciót állított össze nekem.

- Na Kincsem! Most jöhet a neheze! Milyen gyűrűt szeretnél? Nem, nem, ezüstről szó sem lehet!

- Könyörgöm, Brian, mindig hordani fogom a jegy-gyűrűdet, és az arany veszélybe sodorhat!

Brian elbizonytalanodott. Nem akart ezüst gyűrűt, de azt még kevésbé, hogy veszélybe kerüljek. Butch kisegítette dilemmájából.

- Meseszép ródium-bevonatú jegy-gyűrűim is vannak. Az olyan helyeken ezüstnek fogják látni őket.

- Remek! - Brian azonnal fellelkesült. - Mutasd meg azokat! Olyat veszünk!

Butch nem túlzott. Valóban meseszépek, gyönyörű ötvösművészeti remekek. Az egyik rögtön megtetszett. Szőlőinda futott körbe rajta, a levelek hónaljában apró, besüllyesztett gyémántokból fekvő nyolcasokat formázó fürtök. A végtelen jele. Fel akartam próbálni, de Butch úgy kikapta a kezemből, mintha az élete - vagy az enyém - függne tőle.

- Megőrültél? Nem húzhatod fel az ujjadra! Itt vannak a próbagyűrűk!

- Nem gondoltam, hogy babonás vagy, Butch!

- Ez nem babona, hanem hagyomány. Tartsd tiszteletben! Mutasd az ujjad!

Jó szakember, már az első próbagyűrű pontosan illett az ujjamra. Brian - aki jól mulatott szóváltásunkon - már nyújtotta is kezét méretvételre.

- Bizony kincsem, az igazi gyűrűt csak én húzhatom az ujjadra! Ez pedig nekem is nagyon tetszik. Kár lett volna, ha egy elhamarkodott próba miatt másikat kellett volna választanunk!

Butch felírta a méreteinket, átnézte árukészletét és örömmel közölte:

- Szerencsétek van! Ha ezt a fazont választjátok, mind a kettőtök méretében tudok adni belőle. Megnézitek a többit is?

Szinte egyszerre válaszoltuk:

- Ezt akarjuk!

Brian már vette is elő az amerikai banktól való csekkfüzetét, de Butch leintette.

- Vasárnap nincs árusítás! Időnk sincs a papírmunkára. Majd holnap elküldöm a számlákat és a tanúsítványokat az Irodának. Becsomagolom ezeket, aztán indulhatunk!

Azt a döbbenetet Brian arcán sosem felejtem el. Hát igen! Hozzá kell szoknia ahhoz, hogy megbíznak benne, bármekkora összegről, vagy bármiről van is szó. Nehéz lecke lesz, sokszor nem könnyű a megalapozatlan ígéretektől tartózkodni, vagy az elhamarkodott ígéreteket megtartani, de muszáj, mert ezen alapul a bizalom. Nem csak a pénzügyekre gondolok (Az ilyen esetekre hoztam létre az Irodát. Kezdetben magamat sem tudta megtartóztatni a könnyelműségektől - az a rengeteg ínséges ember! - az időm pedig nagyon behatárolt volt), hanem a személyes, lelkiismereti dolgokra. De Brian tiszta jelleme a garancia arra, hogy ezen a téren is meg fogja állni a helyét. Eleinte ugyan - ezzel számolnom kell! - sok meggondolatlan ígéretet fog tenni, de rajta leszek, hogy be is tudja váltani azokat, még ha egy új intézményt kell is alapítanom erre a célra. A megbízhatóság rendkívül fontos erény a mi munkánkban, nem hagyhatjuk, hogy bármi is árnyékot vessen rá!

----------------------------------------¤-------------------------------------------

Amint megérkeztünk az esküvőnk helyszínére, egy ember rohant oda hozzánk, akiről ordított a kétségbeesés. Elég volt egy pillantást vetnem fakó kártyájára, már tudtam, minden oka megvan rá. De azt is: ez Brian következő próbája. Neki kell megoldania ezt az ügyet. Sugalltam hát neki, hogy olvasson velem együtt Al Stevenson fejében, de óvakodtam attól, hogy utasítsam bármire is. Nem akartam befolyásolni döntéseit.

Egyedül is visszaadhatta volna Al életét, de még nem bízott magában eléggé, így engem kérlelt ő is. Nem tehettem mást - nem fedhettem fel a testvérek előtt Brian bizonytalanságát önmagában -, közös cselekvésre kértem fel. Rátettük a kezünket Al fejére mind a ketten, de én mentálisan passzív maradtam. Brian ezt akkor nem is vette észre, csak miután megtörtént a "csoda", akkor tudatosult benne, hogy ez egyedül az ő érdeme. Értetlenkedve nézett rám, én el akartam terelni erről a közfigyelmet, ezért tartottam egy "szentbeszédet" Al-nak, de álságos viselkedésemért menten elnyertem a büntetésemet.

"Ó, az emlék, hogy szíven ver!" Én bolond! Hát még mindig nem vagyok túl azon a borzalmon? Nem, az már nem fájt, hogy megcsalt, de hogy úgy kellett elvesznie, testi-lelki kínok között vergődve, megtérésre képtelenül... a szenvedés kiölte belőle a hitet, a fájdalom uralta az elméjét... Nyomorult bűnösként halt meg és jutott a pokolra.

Menekülni akartam az emléktől, elindultam, hátha elmarad tőlem, de hiába akartam magam mögött hagyni, az velem jött, és a tehetetlenségem felett érzett düh kezdett hatalmába keríteni, de ekkor Brian utolért, átölelt és magához szorított. Dühöm azonnal elszállt, elenyészett, csak a keserűség maradt, és Brian vállára borulva zokogtam. Ő megértően simogatta a hátam, nem próbált csitítani, hagyta, hogy kisírjam magam, de közben átkutatta elmémet, onnan akarta megtudni, mi is történt. Mikor kezdtem megnyugodni, kérlelni kezdett.

- Édes Kincsem, ezt ki kell beszélned magadból! Nagyon mélyen elfojtottad, alig találtam rá erre az emlékedre. Ha így elnyomod magadban, nem szabadulsz meg tőle, mindig nyomasztani fog, és újra és újra a felszínre kerül. Add ki magadból!

- Nem bírtam segíteni! - bukott ki belőlem, és utána már meg sem tudta volna állítani vallomásomat. Nem is akarta. - Balázzsal nem voltunk egyek, de megbíztam benne. Nem tudtam arról, hogy megcsal. Mikor felhívtak a Gettó-ból, hogy jöjjek azonnal, mert nagy baj van, a férjem megsebesült, még nem is sejtettem semmit. Rohantam, mint az őrült! Lacira sem vártam, magam vezettem a kocsit. Csak ott tudtam meg, mi történt, de akkor már késő volt. Mind a ketten meghaltak! ... Az az állat! Egyszerűen átdöfte őket egy vasvillával! Szörnyű látvány volt, ahogy Balázs fekszik azon az asszonyon, s meztelen derekából kiáll a villa nyele! Kínvonaglásukban összemarták egymást, mindent vér borított... és az a szag! Rettenetes volt! Később mondták, hogy örüljek (örüljek!!!), hogy az ordításukat nem hallottam!Az az állat - az asszony férje - Balázs hátán állt mikor berohantak, és forgatta benne a villát üvöltve, hogy: ez ám a jó!... ez az igazi!... a halálos szerelem!

- Nem tudták megfékezni. Meg sem próbálták! Az iszonyat képtelenné tette őket... még a rendőrök is.... ahogy az ugrált a testükön... lelőtték... nem halt meg... elvitték... Nem tudtam gyűlölni!!! Pedig akartam, de nem ment... Iszonyú érzés volt! Az, hogy nem tudtam őt gyűlölni azért, amit tett. Úgy éreztem, a bűntársa vagyok abban, hogy két embert szolgáltatott ki a pokol gyötrelmeinek! Nem tudtam gyűlölni... még most sem...

- Édes Kincsem, most már nyugodj meg! Ennek így kellett történnie. Miattunk!

- Nem értelek Brian... Íííígy?

- Igen Kincsem! Gondolj arra, ha ő a mennybe jut, akkor mi ott összetalálkozunk vele majd. És akkor ki lesz a férjed? Ő vagy én? Ezért mondom, ennek így kellett történnie értem, miattunk. Csak így tarthat a mi szerelmünk örökké!

- Igazad van, Brian. Így már sokkal könnyebb.

Újra visszatért a jó kedvem. Enyém a világ legjobb embere, a legcsodálatosabb férfi, akivel egyek vagyunk, örökre egyek, senki sem állhat közénk, senki sem választhat szét minket. Dehogynem! Mikor Winny meglátta, már megyünk vissza hozzájuk, lecsapott rám és...

- Gyerünk öltözködni! - felkiáltással el is rabolt az én bálványomtól. Közrefogtak Jennyvel és szinte vonszoltak egy pavilon felé. Csak egy pillanatra álltak meg, amíg Janice átadta nekik az ékszereket, én visszanéztem Brianre, ő mosolyogva bólogatott: "Menj csak, Kincsem! Nekem ékesítenek fel." - üzente gondolatban.

Nem is vállalnám másért ezt a tortúrát! Már előre rosszul voltam tőle. Hát még amikor a festékeket megláttam!

- azokat akár el is pakolhatjátok! Belőlem nem csináltok maskarát!

- Ne bomolj Szofi! - ellenkezett Winny - Csak egy enyhe, délutáni sminket teszünk fel. Egy kis alapozó, púder, szemfesték...

- Nem! Amikor Brian megcsókol, az én ízemet érezze, ne ezekét a pacsmagokét! Ilyennek szereti a szememet, a számat, ne fessetek nekem másikat!

- De Szofi! Ez az esküvőtök!

- És ezért vegyek magamra álarcot?

- Szépnek kell lenned! Filmezni is fognak!

- Ráadásul! A világ csúfjára akartok mutogatni? "Lám-lám! Szofi már álcázza magát! Akkor hazudni is fog! Az arcát már elhazudja!" Mit akartok? Tönkretenni a szavahihetőségemet? Nem engedem!

- Reménytelen eset vagy Szofi! Egy kis smink...

- Aha! Egy kis smink, igaz? Egy kis füllentés...

- Kész! Befejeztem! Megértettem a leckét. Nem leszel kifestve!

- Hála Istennek!                                                        

 Hirtelen megkönnyebbültem, de rögtön utána gyanú ébredt bennem. Winny buldog-természete közmondásos volt köreinkben.

- Te Winny! Ugye nem akarsz még valami butaságra rávenni? Szokatlanul hamar feladtad!

- Majd csak sorjában. Vetkőzz le!

Sejtettem, hogy van még valami, ami nem fog tetszeni, pedig tudja nagyon jól, mi az, ami nem tetszik nekem. A nyilvános "gyónások" következtében mindenki tud mindenkiről mindent, vagy legalább tudhat, ha akar. Mivel én vagyok, akit mindenhol ismernek, én vagyok a leghálásabb pletykatéma is. Azt megtilthattam nekik, hogy sztároljanak, de azt nem, hogy beszéljenek rólam, hogy kibeszéljenek. Ezt aztán túlzásba is viszik. A belső hálózat leglátogatottabb oldala az, ahol az én viselt dolgaimat teszik közzé és tárgyalják ki. Nem is bánom, így legalább mind tudják, mire számíthatnak tőlem, ez megkönnyíti a velük való kapcsolatomat, nem zargatnak feleslegesen.

Engedelmeskedtem Winny felszólításának. Levettem magamról mindent, ő meg gyorsan összeszedte a ruháimat. Túl gyorsan!

- Na mi van? Hol a huncutság? Ki vele!

Hiába faggatóztam, nem válaszoltak, csak néztek egymásra, énrám, megint egymásra, de nem szóltak. Hát jó. Hagytam őket nézelődni és elkezdtem öltözködni. Vár az én szerelmesem, ne várjon sokáig!

Felvettem a harisnyatartót... csupa gyöngy. Nézem a ruhát... az is. Aha! Ezért a gyöngyös ékszerek!... Butch ilyen kicsinyes lenne?... A harisnya is apró gyöngyökkel díszítve...hm... felveszem, keresem a ...

- Hol a bugyi?

Kezdték megint a nézelődést, de most ez nem jött be nekik. Alig vártam már, hogy újra Briannel legyek, ők meg...

- Hol a bugyi?

- Briannél! - bukott ki belőlük a szó egyszerre, és utána akart bukni a kacagás is, de visszafojtották, majd meg fulladva tőle. Nem könnyítettem meg a dolgukat, tovább kérdeztem.

- Hogy került hozzá?

Winny volt a bátrabb, ő válaszolt - fuldokolva.

- Brett... elvitte... abba csomagolta a ... gyűrűket... úgy adta át neki...

Elképzeltem a látványt: Briant... kezében a bugyimmal... Na, Bálványom! - gondoltam -, ezt a próbát hogy állod ki? Felnevettem, és ez felszabadította az asszonyokat is a nevetésre. Így most velem nevettek, nem engem nevettek ki. Együtt nevettünk - MI NŐK - vajon miként fog reagálni a pajzán tréfára, mit mond, mit tesz majd Brian, az esendő férfi?

Megvidámodva folytattuk a készülődést. Rám adták a ruhát, és újra kitört belőlük a kacagás. Ezúttal az én rovásomra.

- Winny! Innen valami hiányzik! Be lehet köpni a két mellem közé!

- Nem hiányzik onnan semmi. Csak éppen... magas a dereka.

- Butaság!... Ugye nem gondolod komolyan, hogy én ezzel a kirakattal vonulok az esküvőmre? Az árú elkelt, már nem kell neki reklám! Ez amúgy sem az én stílusom, de ezt ti is nagyon jól tudjátok. Janice-nek több esze is lehetett volna a ruhaválasztásnál!

- Nem mi tehetünk róla! A modell melle nem látszott ki! Neked van túl nagy melled a ruhához!

- De jó nekem! Na, ha én tehetek erről, én is oldom meg. - Körülnéztem, és megakadt a szemem a fátyolon. - Ez éppen jó lesz!

- Mire? - kérdezte  most a változatosság kedvéért Jenny.

Nem szóltam semmit, láthatta, mit teszek. A vállamra terítettem a fátylat, és a két végét betűrtem a ruha kivágásába. Winnyre néztem, vártam, hogy felháborodik, de ő lapított. Ellenben Jenny!

- Nem teheted oda! Az arcodat kell vele eltakarnod!

- Ugyan miért? Szégyellnem kellene valamit?

- Dehogy! Így szokás! A vőlegény nem láthatja az arcodat az első csók előtt!

- Azon már túl vagyunk. Fátyol marad, ahol van! Pont!

Jenny az első csók említésével - akaratlanul is - nagy fejmosástól mentette meg Winnyt. A mellem semmit sem nőtt azóta, hogy utoljára láttak, tehát nincs mentségük a kópéknak. De az első csók emléke torkomra forrasztotta a szót, a szám bizsergett és lüktetett, és nem csak a szám, pontosabban fogalmazva: az ajkaim, s ami közöttük van. Nagy nehezen erőt vettem magamon, s végre sikerült kinyögnöm:

- Siessünk!

Ezután már minden gyorsabban ment. Megfésültek, felrakták rám az ékszereket, Winny a fátylat is elrendezgette, még egy gyöngyös brosst is tett bele, hogy összefogja. Úgy éreztem magam, mint egy parádéra felcicomázott ló, csak én nem tudom a bőröm redőkbe vonni. Jenny elszaladt szólni, hogy kezdődhet a szertartás, kész a menyasszony. Míg vártuk visszatértét, róla beszélgettünk, a házasságáról.

- Tenni kéne valamit Szofi, ennek az asszonykának nem jó, hogy bujkálnia kell az ura elől. Az már minket is megfenyegetett: küldjük haza Jennyt, vagy nagyon meg fogjuk bánni! Szerencsétlen meg nem tudja eldönteni, mit tegyen. Szereti azt a nyomorultat, de fél is tőle. Találj ki valamit, amivel megoldhatod a problémáját!

- Szerelem ellen nincs orvosság, Winny! A férjével kell beszélnem, hátha jutok vele valamire. Addig tartsatok ki!

- Meddig?

- Azt csak az Isten tudja!

Winnynek már csak egy sóhajtásra volt ideje, Jenny visszaért és jelentette: Indulhatunk!

Végre! Már alig vártam, hogy újra az én Bálványommal lehessek! Az ajtóban már vártak a videósok, elállták előlem a kilátást, de én éreztem, hogy Brian szalad felém, kikerültem őket, mit bánom én a filmet, csak vele lehessek, és futottam a karjaiba. Óh, Brian! Én Uralkodóm! Nem élt még nálam boldogabb menyasszony! De olyan sem, akit a vőlegénye az ölében vitt volna az oltár vagy az anyakönyv-vezető elé, mint engem. Az már igaz, semmi kedvem nem volt itt lenni, inkább a szállodai szobánkban, kettesben... de Brian így akarta, hát legyen: végigcsinálom a parádét.

Megjött Winny, kezembe nyomta a csokromat, Janice papírmunkával rongál, mi jöhet még? Ó, ez az ostoba felhívás! Nincs akadály! És mégis van. Don, az ördög ügyvédje szerepében. Egy újabb próba. Brian hibátlanul kiállta. A testvériség el volt ragadtatva tőle, ahogy én is. Aztán az igenjeink. A boldogító igenek. Hm. Nekem a legboldogítóbb, legemlékezetesebb IGEN, amit Brian a Mandy-ben mondott. És az is marad.

O...ó! A gyűrűk! Na, ez érdekes lesz! Több lett, mint érdekes. Amint Brian felismerte, mi van a tenyerén, abban a pillanatban ott volt a fejemben a válaszért: Nincs rajtam bugyi. Olyan erővel tört rá a vágy, alig tudta megfékezni magát. Izgalma természetesen átragadt rám is. Hiába vagyunk urai a testünknek, most megmakacsolta magát. Hála Istennek, Brian jobban ért a figyelemeltereléshez, mint én, felmutatta a bugyit, lássa mindenki, aztán a szivarzsebébe tette, úgy, hogy a legizgalmasabb része lógjon ki. Erre kitört a nevetés mindenkiből, mi eközben megkíséreltük megregulázni rakoncátlankodó testünket. Nem sikerült maradéktalanul, de már leplezhető volt izgalmunk. Alig vártuk a gyűrűváltás utáni csókot, bár attól tartottunk, testünk újra elszabadul, elragad minket a szenvedély. Gépiesen tettük, amit elvártak tőlünk, de az eszünk máson járt. Egymáson.

Közben Janice hivatalosan házastársakká nyilvánított minket, ámde hátra volt még a koronázás. Briannek ez meglepetés volt, el is vonta a figyelmét, ezzel egy kis könnyebbséget szerzett nekem is. Nem tartott sokáig. Amikor a koronát tette a fejemre, azon aggódott, le fog esni, ha megcsókol, mert le fog esni, mert nem lehet másként, mert... Óh, Brian! Gyorsan az ő koronájáért nyúltam, szinte elhadartam az ünnepélyesnek szánt szavakat, és rátettem a fejére Butch remekművét. Ahogy a szemébe néztem, tudtam, hogy elvesztünk. Rajtunk már csak az Isten segíthet, különben megszégyenülünk a csók után.

Segített is! Amint átöleltük és megcsókoltuk egymást, beburkolt jelenlétével és elrejtett minket. Brian megriadt...

(- Hol vagyunk Kincsem?

- Isten jelenlétében. Ez a legbiztonságosabb hely.)

... de vágya nem lankadt el.

- Itt szabad?

- A házasság szentség. Át kell adnom a függetlenségemet. Ezért vagyunk itt.

- Hát akkor...

... a láncáról elszabadult hajón léket roppant a vadul hullámzó víz fékezhetetlen ereje, behatol testébe. A hajó egy ideig fel-le siklik az emelkedő-süllyedő habokon, de a belsejébe ömlő víz megzavarja egyensúlyát, jobbra-balra imbolyog, dobálja magát, eresztékei nyöszörögnek a belső nyomástól, a tenger háborog, egyre magasabbra löki fel hullámait, a hajó táncol rajtuk, a belsejét feszítő víztömeg miatt nyüszítő hangokat ad, egyre mélyebbre merül a vízbe, hányja-veti magát a hullámok között, a viharos erejű szél korbácsolja a tenger felszínét, belekapaszkodik, megdönti, remegve, rázkódva egyenesedik fel, a belézúduló víz átszakítja belső falait, mind nagyobb tért foglalva el, a hajótest nyög, súrlódó alkatrészei sikoltanak, ez már a végvonaglása, a fedélzet hatalmas robajjal szakad fel, teljesen átjárja a tengervíz, betölti, magáévá teszi, az belemerül a tenger ölelésébe, megadó sóhajjal adja át magát a VÍZ hatalmának.

- Édes Kincsem, nincs még vége! Nézd!

Ott, ahol a hajó elsüllyedt, most örvénylik a tenger, és a hajó kiemelkedik habjai közül, nem törött roncsként, hanem délcegen mint új korában, megül a víz felszínén, és egy áramlat már sodorja is biztos kikötője felé.

- Visszautasítasz?

- Nem téged Kincsem, téged soha! De a függetlenségedet nem akarom elvenni. Nem akarom, hogy a rabom legyél. Szeress engem szabadon, kényszer nélkül, ne kötelességből! Valahányszor felajánlod a függetlenségedet - remélem gyakran, mert ez is nagyon élvezetes misztérium -, én újra és újra visszaadom neked. Én egy szabad, független Szofit akarok, akit újra és újra meg kell hódítanom, nem egy rabláncon vergődő szolgalelket. Egyek vagyunk Kincsem, ismerjük egymás érzéseit, gondolatait. Ez csodálatos dolog, de mit sem érne, ha én írnám elő neked: mit érezz, gondolj, mire vágyódj! Szabadnak szeretlek, szeress szabadon!

Ha ez is próba volt, Brian magasan felülteljesítette. Bennem való bizalma tanúsította lelke tisztaságát, és én boldogan válaszoltam neki:

- Úgy lesz! A mi házasságunk nem kötelező testi és lelki gyakorlatokból fog állni! Szerelmünk szabadon szárnyal majd, és csak fantáziánk végessége szab neki határt. Olyan ez, mint a hit. Vallásos cselekedetek helyett az Istenbe vetett bizalom felszabadító érzése adja az igazi boldogságot.

- Ó, a te, - most már a mi csodálatos világunk... Meddig maradhatunk még itt Kincsem?

- Nem tudom, de jó lesz, ha szedelőzködünk. Kellemetlen lenne, ha így látnának meg minket.

Nagyon nehéz volt az elszakadás (Brian kérdése mögött az ismétlésre való vágy... nem lapult, ágaskodott.), de felkeltünk, nagyjából felöltöztünk, feltettük egymás fejére újra a koronákat... S eddig tartott az önuralmunk. Összebújtunk megint, álltunk összeölelkezve, egymás szeretetébe feledkezve hagytuk, hogy ez a meghitt, jó érzés át- meg - átjárjon bennünket.

Janice hangjára riadtunk.

- Most pedig írjátok alá...

Felé fordultunk, s ő, amint ránk nézett, felnevetett.

- Azt hiszem, még házasság nem volt ilyen gyorsan elhálva!

Miért is vártunk volna vele? Isten maga teremtett rá alkalmat, mi pedig boldogan éltünk vele. Büszkén felvetett fejjel vállaltuk szerelmünket, nem törődtünk azzal, hogy rendezetlen öltözékünk elárulta egyesülésünk misztériumát. Esküvői tanúink azonban más véleményen voltak. Winny az én ruhámat rendezgette, Brett Brianét igazgatta. A videósok körülrajzottak minket, a zenekar valami egyveleget játszott, mögöttünk a testvérek tárgyalták ki eltűnésünket és visszaérkezésünket, meg ami a kettő között történhetett.

Janice újra átváltott "hivatalosba" s hívott minket, írjuk alá az anyakönyvet. Én az asszonynevemen. Ajjaj! Erre eddig nem gondoltam. Brian igen.

- Édes Kincsem! Tudom, neked sok gondot okozna a névváltoztatás. Tartsd meg a magadét, ha akarod!

- Megtartom azt is, de viselni akarom a tiedet is!

- Boldogan adom neked, Kincsem!

Olyan szorosan ölelt át, alig kaptam levegőt, de csókra Janice nem hagyott időt. Brian vállát szorító kezembe nyomta a tollat, és igen szigorúan, sürgetően nézett rám.

Aláírtam. Brian is. Már azt gondoltam, megpróbáltatásaim végére értem, de Janice visszaterelt az asztala elé minket, és belefogott a beszédébe. Hát... Jobb lett volna, ha megmarad a formadumánál, a prédikáció nem az ő műfaja. Túl sok információt zsúfolt benne össze, túl tömör, a testvérek nagy részének számára emészthetetlen lett a beszéde. De legalább rövid! Ezután még a gratulációk következnek, s remélni sem merem, hogy hamar túl leszünk rajtuk. Röpke távollétünkről is humorizálni fognak... intelmek... jó tanácsok... rigmusok...! Sosem szerettem ilyen nagy összejöveteleken részt venni, milyen jó, hogy ezután ez már Brian dolga lesz! Nem. Nem jó. Mert vagy vele leszek én is, vagy arra az időre nélkülöznöm kell a társaságát.

Jól gondoltam. Önmagát beteljesítő jóslatnak bizonyult a gratulációkról való feltételezésem. Nekem úgy tűnt, sosem lesz vége, Brian viszont nagyon élvezte minden percét.

Már kezdett alkonyodni, mire kettesben maradtunk. Egymáshoz bújtunk kicsit, megpihentettem kimerült fejem Brian vállán, friss energiát merítettem belőle. Ő egy cseppet sem fáradt ki.

- Éhes vagyok, Kincsem!

- Én is. Menjünk mi is az asztalokhoz, nézzük meg, mit hagytak nekünk!

Elindultunk kézen fogva a tisztás széle felé, ahol egy sétaút vezetett a terített asztalokhoz. Az egyiken ott láttam a hatalmas emeletes tortát, éhen akkor már nem mara...

VESZÉLY!!! - sikoltott az agyamba - VALAKI RÁNK KÉSZÜL LŐNI!!! Hatalmas dörrenés, majd üvöltés. Felrobbantottam kezében a fegyvert, mielőtt elhúzhatta volna a ravaszt. Brian lemerevedett. Szorította a kezem, nézett rám... a hang irányába... újra rám. Tudta, mi történt, de csak lassan tudta feldolgozni. Egy teljesen új oldalamról ismert meg, és még nem volt tisztában azzal, hogyan is fogadja el. Gyanította, ez a képesség megvan őbenne is, mert a veszélyt ő is érzékelte, és mivel minden képességemet átadtam neki, akkor ezt is.

Átöleltem, hogy megnyugtassam. A testvérek a dörrenés és az iszonyú üvöltés okára kíváncsian körül özönlöttek minket, ezért mentálisan kommunikáltunk egymással.

"- Nincs semmi baj, Brian! Nem is lesz!

 - De igen! Ezt nekem kellet volna megtennem.

 - Még nem tudsz bánni a képességeiddel. Nekem viszont nagy gyakorlatom van ebben.

 - Ez gyakran előfordul? Kvasszár küldte?

 - A pitiánerek megpróbálkoznak vele néha. Kvasszárnak ennél több esze van. Pontosabban nagyobb tapasztalata."

Félbeszakították eszmecserénket.

- Szofi! - rázta a vállam Butch. - Gyere, gyógyítsd meg! Az ott Jenny férje.

- Megyek, megnézem.

Odamentem, Brian persze jött velem. Ránéztem a férfire - akinek addigra már szorítókötést tettek a karjára -, és elöntött a düh.

- Kösz, hogy idehívtál Butch! Örömest nézem végig, ahogy ez a féreg elvérzik.

Általános felhördülés követte szavaimat, mindenki egyszerre beszélt, Jenny sikoltozott, a közelünkben állók győzködtek, hogy állítsam el a féreg kezéből folydogáló vért.

- Majd eláll magától, ha elfogy.

Brian döbbenten bámult engem, csak a dühömet tudta érzékelni, mert az vörös ködként borította el az agyamat. Butch szorosan elém állt, és - nyálcseppeket fröcsögve - ordított velem.

- Nem hagyhatod meghalni! Ő Jenny férje! Az emberélet mindenek felett! Te tanítottad! A többi merénylődnek is megkegyelmeztél!

Ordítani én is tudok. Meg is tettem.

- Nincs benne a pecsét, ami az életben tartására kötelezne! Hívjál hozzá mentőt, ha sajnálod, mert tőlem ugyan felfordulhat!! Ez a féreg Briant akarta megölni!!! ÉRTED? BRIANT!!!

Értette. Mindenki. Elég hangos voltam. Még Jenny is elhallgatott, csak az a féreg férje üvöltözött tovább.

Brian - miután megtudta dühöm okát - megértette a viselkedésemet, de nem tudta elviselni az ember szenvedését. Megoldást keresett. (Hát persze, hogy ez is egy próba! Biztos voltam benne, hogy az én Bálványom kiállja ezt is.)

- Édes Kincsem, meg tudnád gyógyítani?

- Igen - feleltem, de nem csak én; egy egész kórus válaszolt kérdésére.

- Ugye minden képességedet átadtad nekem?

- Igen.

Erre már csak én feleltem egyedül, ez a testvéreknek is új információ volt, néhányan el is kezdték megbeszélni... de Brian folytatta:

- Akkor én is meg tudom gyógyítani?

- Igen.

- Hogyan kell?

- Ettől nem kell engedélyt kérned rá. Egyszerűen menj oda hozzá, érintsd meg, bocsáss meg neki, akard, hogy meggyógyuljon és megtörténik.

- Csak ennyi?

- Nem "csak ennyi", de ezt kell tenned, ha azt akarod, hogy életben maradjon.

Brian odament hozzá, leguggolt mellé, a vállára tette a kezét és ezt mondta:

- Én megbocsátom neked, hogy meg akartál ölni. Azt akarom, hogy olyan legyen a kezed, mint mielőtt fegyvert fogtál ellenem!

A féregnek elmúlt a fájdalma, abbahagyta az üvöltözést. A vére sem folyt már, pedig még élt. Brian levette róla a szorítókötést, a vérzés mégsem indult meg újra. A sebei minden jel szerint begyógyultak, de - a már kifolyt, szétkent vérmaszat elfedte a bőrét - nem látszottak. Brian a szorítókötés anyagával próbálta letörölni róla, és közben beszélt hozzá:

- Azt viszont nem bocsátom meg neked, Hogy Szofi meg akartad fosztani TŐLEM! Ezt sosem felejtem el neked, de amíg rendesen bánsz a feleségeddel, nem állok bosszút érte. De csak addig! Jól jegyezd ezt meg! Most menj, és mosakodj meg, mert ez a rongy nem tisztít meg, csak összemázol!

Otthagyta a férget, eldobta a rongyot, jött hozzám. Nekem most fontosabb dolgom volt. Elkaptam Jennyt - aki mosdóvízért indult volna -, és neki én tartottam beszédet.

- Felelősséggel tartozol a férjed viselkedéséért. Osztozni tartozol vele jóban-rosszban. Ő vétkezett, te vezekelsz! Feladatot adok neked. Tudtára kell adnod minél több embernek, hogy aki Briant bántja, az VELEM kerül szembe! Én kíméletlenül számon kérem az ő tettét a családján, barátain, és mindenkin, akit szeret! Kezd a belső hálózaton, utána...

Briannek nem tetszett, amit mondtam, rám is szólt.

- Kincsem, fontos ez?

Lehajtottam a fejem és nem válaszoltam. Jenny megérezte a feszültséget kettőnk között.

- Értem, mit akarsz! - mondta és elment.

Brian elém nyújtotta a kezét.

- Nézd, Kincsem! Az Ő vére szárad az ÉN kezemen!

Olyan különös, visszás helyzet volt ez, dühöm menten elszállt, muszáj volt nevetnem, a nyakába borultam és csókolgattam. Ő panaszkodott.

- ilyen kézzel nem ölelhetlek át!

Nem az tartotta vissza, hogy összepiszkolhatja vele a ruhámat, hanem az, hogy egy másik ember vére van a kezén. Hát menjünk, mossuk le! Találtunk egy kerti csapot és megmosakodtunk. Nekem is jól esett a friss víz. Törölközőnk nem volt, hát csak úgy szárogattuk arcunkat, kezünket a szél felé fordulva.

- Édes Kincsem! Az előbb nem válaszoltál a kérdésemre.

- nem akartam Jenny előtt határozatlan választ adni. Fontos is, meg nem is. Az én ellenségeim... hm ... úriemberek. Ők nem fognak téged bántani helyettem. Az ilyen pitiánerek viszont jobb, ha tudják... eh, ezek úgysem értik, mit kockáztatnak! Látod, Bálványom? Én sem tudom, fontos-e. Ártani nem árt. Menjünk enni, már nagyon éhes vagyok!

Egy egész asztalnyi finomsággal vártak. Mindenből tettek nekünk félre, és mindenből ennünk kellet, nehogy megsértsünk valakit. Éppen azon gondolkodtam, mennyit tudok még enni anélkül, hogy ez a szép menyasszonyi ruha szétrepedjen rajtam - Brian jót mulatott ezen magában, és azt kezdte fontolgatni, vajon hol várható a repedés, mert azt neki feltétlenül látnia kell -, mikor egy fiatal lány jött oda hozzánk, és egy kérdést szegezett nekem.

- hol hagytad a csokrodat? Sehol sem találjuk.

- Ujjé! Tényleg... az az aranyos kis gyöngyvirág-csokor! Hol is hagyhattam? Emlékszem, a gyűrűváltásnál még megvolt. A koronázásnál a ruhámba tettem.. itt felül...

- Igen, erre Janice is emlékszik! - türelmetlenkedett. - De mikor visszajöttetek, már nem volt ott!

- A kezemben sem. Brian, te tudsz róla valamit?

- Én akkor láttam utoljára, amikor... – a lányra pillantott, és zavarba jött. - Szóval ott.

- A fényben? - kérdezte a lány, s látva Brian bólintását, csalódott arccal sóhajtott fel:

- Otthagytátok!

- Igen - erősítettem meg feltevését.

Erre ő úgy tett velünk, mint mi a csokorral.

Nem hagyott nyugodni ez a csokor-ügy, és nyugtalanságom Brianre is átragadt. Az ott történteket nem akartuk most és itt felidézni, mert... Azon törtük a fejünket, hogyan maradhatott ott. Mert el nem hoztuk, a ruháinkban most nincs, a lányok pedig már biztos végigkutatták a park minden négyzetcentiméterét. A fő kérdés - világított rá Brian - az, van-e valami jelentősége annak, hogy a csokor ott maradt Isten jelenlétében?

Egészen addig tanakodtunk ezen, míg a gyerekek - gondolom szülői biztatásra - el nem kezdték kórusban követelni a tortát. Ennek egyrészt örültünk - nem kell többet ennünk a még mindig rengeteg ételtől dús asztalról - másrészt nem, mert a tortából bizony enni kell. Hála Istennek, csak egy szeletet kettőnknek, egy tányérból. Igyekeztünk minél kisebb szeletet vágni, de az így is hatalmasnak tűnt. Hát még mikor Janice a tányérunkra tette a dupla marcipánfigurát!

Ez egy külön dilemmát is okozott nekünk. A hagyomány szerint egymás figuráját meg kell ennünk. Ez még ment volna, ha nehezen is, de előtte ketté kellene választanunk őket. Ezt pedig nem akartuk.

- Mi sosem válunk szét. - jelentette ki Brian. - Még a figuráink sem válhatnak szét!

Gyors megoldásra volt szükség, mert már mindenki nagyon kívánta a tortát, nemcsak a gyerekek. Fogtam a marcipánfigurákat - szerencsére friss, puha volt -, összenyomtam a markomban, s mint a gyurmát, gyúrtam össze. Brian nyögött hozzá, mintha fájna neki, a gyerekek nevették. Összegyúrtam a felismerhetetlenségig, míg a fekete-fehér babák egyszínű, piszkos-szürke gombóccá nem váltak.

- Látjátok? - mondtam - Mi is így vagyunk eggyek.

Elfeleztem a masszát és Briannel megettük. Kezdődhetett a tortaszeletelés, osztás. Miután már minden gyermek megkapta a maga részét, Butch leállította a szeletelő asszonyokat és bejelentette:

- Brettnek fontos mondanivalója van a főpásztorhoz, ami titeket is érint. Szurkoljatok, hogy rövid legyen!

Brett széles, színpadias mozdulatokkal jött be a körbe, egy asszony be is szólt neki:

- Vigyázz, le ne verd a tortát!

Nem válaszolt neki, de bemérte a közte és a torta közötti távolságot, s nagy ívben kerülve az asztalt, odaállt Brian elé. Két karját magasba emelve, jó hangosan kezdte mondandóját.

Vétkeztem, testvérek! Vétkeztem a főpásztor ellen!

Mindenki értetlenkedve meredt rá, kiváltképp Brian. Brett felé fordulva folytatta:

- Mikor megtudtam, hogy te lettél a főpásztor, úgy gondoltam, hogy alkalmatlan vagy erre a feladatra. Ezt a véleményemet többekkel is közöltem. Vétkeztem, és most megpróbálom jóvátenni vétkemet. Sok emberrel beszéltem, amíg ti a jókívánságokat fogadtátok, és azóta is. Az ő nevükben is állítom, nálad alkalmasabb embert még Isten sem találhatott volna erre a tisztségre. Ezért választott ki téged, a legjobbat, hogy a főpásztorunk legyél. Figyeltünk ma téged, és az a véleményünk, hogy minden várt és váratlan esemény során főpásztorhoz méltó módon álltál helyt. Köszöntünk téged Főpásztorként, Szofi férjeként és utódaként!!!

Jajj, Brett! Csak az utolsó két szót hagytad volna le a végéről! Ma igazán nincs kedvem ezt elmagyarázni Briannek. A süteményes-villát jó hangosan odakoccantottam a tányérhoz, erre azoknak, akik meghallották, rögtön eszébe jutott a torta és közelebb húzódtak az asztalhoz.

Brian megölelte Brettet a szónoklata után és biztosította bocsánatáról, de esze ágában sem volt beszédet tartani. Nem is várták el tőle. Az asszonyok újra szeletelni kezdték a tortát, egyikük Brett kezébe is adott egy tányért, s mikor ez elvonta a figyelmét, mi gyorsan odébbálltunk.

-----------------------------------------¤---------------------------------------------

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.