Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet Venci bá' 1. rész (13. 08. 16)

 

„Engedj el Vendel,

mert még egy kör rendel!

Asszonynak is juthat hely az asztalnál!”

Egyszer mindenkinek meg kell halnia. Egyszer…  De idő előtt? Lindi még csak öt éves volt, amikor Rózsika örökre itt hagyta őket. Ennek már tíz éve, de még mindig hiányzik.

Szerettek ebben a parkban sétálni. Akkor ezek a fák még csemeték voltak, a melléjük leásott karók vastagabbak, magasabbak voltak náluk. De ők a jövőt látták bennük, ahogy a közöttük futkározó gyerekekben, az épülő házakban is. A jövőt… Hatalmas, öreg fák alatt sétálgatnak majd, felnőtt gyermekeikről, unokáikról beszélgetnek. Rózsika hangosan nevet, hátraveti a fejét, csilingelnek a fülbevalói ahogy rázza őket: „Ha te láttad volna….” és mesél.

Lassan bandukol a parkon át a temető felé. Mint minden évben ezen a napon, ma is a régi fekete öltönyét vette fel. Azóta néhányszor át kellett alakíttatnia, hogy egyre terjedelmesebb „tekintélye” beleférjen, mégis úgy ragaszkodott ehhez a hagyományához, mint Rózsika emlékéhez. Ez volt a „boldog ruhája”, ezt viselte esküvőjükön és Lindi keresztelőjén is. Emlékezik. Az asszonyra, aki már a mennyben van. Biztosan ott van. Jó asszony volt.

Panasz nélkül viselte mellette a nélkülözés éveit is. Igaz,
gyermekkorában ez természetes állapot volt az ő családjában. Nyolcan
voltak testvérek, három apjuk többet volt börtönben, mint mellettük.
Hiába járt édesanyjuk éjt nappallá téve pénz után, ritkán fekhettek le
teli gyomorral. A szükség élelmessé tette őket, reggelente kirajzottak
az apró házból, végigszaladtak a telepi kunyhók között, kézen húzva a
kisebbeket, ki a földekre, le a patakra vagy be a faluba, szerezni
valamit; csalva, lopva, koldulva, mindegy, csak megtömhessék a
hasukat. A legborzalmasabb a tél volt. Dideregve kuporogtak a
szétégett lemezkályha körül, amely több füstöt engedett ki magából,
mint meleget. Várták édesanyjuk hazatértét, várták az élést, ami sosem
lett elég.
A napok egyformák voltak, ünnepet csak a postás hozott. Azokon a
napokon édesanyjuk nem ment szerezni, elsétáltak a ládákhoz és várták
a zöld furgont. Nagy társaság gyűlt ott össze ilyenkor, a telep
apraja-nagyja ott tolongott, akárha lagziban lennének, csak éppen
étlen, szomjan. Mégis jókedvük volt, bolondoztak, mert ma végre lesz
minden.
Micsoda napok voltak ezek! (Igérd meg! Igérd meg Venci! A fiunk postás
lesz, semmi más. Igérd meg, hogy taníttatod, azt akarom, hogy postás
legyen a fiunk, mert az több örömöt hoz, mint a Mikulás. Igérd meg!)
Miután édesanyjuk felvette a családit, siettek a boltba. Egész szál
kolbászokat kaptak a kezükbe, hogy hallgassanak, és a boltos hordta,
csak hordta eléjük az élést. Azután betértek a presszóba, tortát ettek
és finom édes, habzó málnaszörpöt ittak. (Te Venci! Miért nem
gyártanak már olyat?)
Otthon édesanyjuk elővette a nagy fazekat, és ők tudták, estére tele-tetéz
tányér étel lesz előttük. Kicsenték a szatyorból az édességet,
összekaptak rajta, akkor édesanyjuk kizavarta őket az udvarra; de ők
mentek tovább, mentek dicsekedni a többi gyereknek. Állt már a
mulatság telepszerte. A férfiak ittak, daloltak, verték a
kannát-kanalat, míg az asszonyok főztek. Csuda volt ilyenkor
végigmenni a telepen, minden házból szállt a jó ételszag. (Ígérd meg, Ígérd meg, Venci, hogy nekünk minden napunk postásnap lesz! Igérd meg!) Persze, hogy megigérte! Gazdag családja és jó állása volt. De az ínség ideje hozzájuk is beköszöntött, és hosszú tartózkodásra rendezkedett be.

A tehetősek nyomora kegyetlenebb a szegényekénél, mert őket csak
az éhség és a hideg kínozza. Nem ismerik, mert nem ismerhetik a
hitelezők  hiénafalkáját. Bármekkorát tép ki belőled, már készül az új
harapásra: a telhetetlen fajzatja. Nem elégszenek meg soha, kiszívják
véred az utolsó cseppig, lefalják csontodról mind a húst. Miután mézes-mázos szavaikkal magukhoz édesgetnek, többé nem szabadulsz karmaik közül.

 Milyen jó ötletnek tűnt kiváltani az ipart!
Majd ő lesz a Nagy Építési Vállalkozó! Kellett a hitel: - Telephely,
teherautók, gépek, eszközök, anyagok - lett minden. Futott is a szekér
egy ideig, aztán becsapott a mennykő. A fővállalkozó nem fizette ki az
elvégzett munkát. Minden költség őrá hárult. A munkások bére, a
beépített anyagok ára, az elhasználódott eszközök, szerszámok cseréje
- és tetejébe a legnagyobb szívás: a leszámlázott (ám ki nem fizetett)
munkadíj után befizetni az adókat, járulékokat. Mindezek mellett a
rém: a hiteltörlesztés. A hitelező széttárta a karját: "Kérem, ez nem
ránk tartozik." (Maga tartozik!) A hitelbiztosítás erre az esetre nem
vonatkozik.
Vállalt új munkát, de kisebbet. Előleget kellett kérnie, nem volt
pénze anyagra. Kis munka, kis pénz, magas törlesztőrészletek.
Örlődött. Perelt. Elbocsátott hármat munkásai közül (örök haragra) és
felvette a vakolókanalat. Aztán jelzálogot a házukra. Jött a tél, az
építőipari holtszezon, és Rózsikának a gyesről vissza kellett mennie
dolgozni. Nem panaszkodott. Jó asszony volt.

„Engedj el Vendel,

mert még egy kör rendel!”

Reggel óta kíséri ez a dalfoszlány. Rózsika kedvenc dala volt. Ha valami mulatság adódott, előbb-utóbb felröppent ajkáról ez a dal. Vidám természete volt, szeretett mulatni, élni. Csengő hangja, kacagása magasra szárnyalt; boldog volt és fáradhatatlan a táncban. Éjszakánként perzselő testtel bújt mellé, és úgy ölelt, de úgy…. Hiányzik.

Bizony, Rózsika korán megtapasztalta a testi szerelmet. Apró házuk
egyetlen szobájában nem volt terük a szemérmességre. Amikor valamelyik apjuk náluk időzött, lámpaoltás után gyakorta nyöszörgött és
sóhajtozott édesanyjuk rozoga parasztágya. Nem volt titok előttük, mi
történik. Természetesnek tartották, hiszen mindig is így volt. Az viszont zavarta néha, amikor mellette fekvő bátyja esténként rázkódott és zihált (Együtt aludtunk, mióta az eszemet tudom).
Még nem volt tizenkét éves, mikor egyik apja megismertette vele a
gyönyört. „Olyan jól értett hozzá az a csirkefogó, hogy mire
belémhatolt, már úgy lüktetett a testem, hogy még a fájdalom is édes
volt."
A csirkefogó még néhányszor vele töltötte vágyát, de az éjszakák az
édesanyjáé voltak. Rózsika ilyenkor a bátyjához bújt, nála keresett
vigaszt, és talált is. Először kevés öröme telt a tapasztalatlan
fiúban, de mire a csirkefogó odébbállt, bátyja már tökéletesen pótolni
tudta. Ha ez néhány évvel később történik velük, amikor a közöttük
lévő természetes érzelmi kötődést nem semlegesíti az életkorukra
jellemző testvérviszály, kapcsolatuk szerelemmé mélyülhetett volna. De
már csak néhány hónapjuk volt.

Mindig fáradt és gyakran részeg édesanyjuk nem vett észre ebből
semmit, a telepen viszont már terjedt a pletyka: Rózsika terhes. Több
férjet és fiút gyanúba vettek, vallatóra fogtak, végül megkérdezték
édesanyját, ugyan mondaná meg, ki jár a lányához, ki a baba apja? Nem
tudta. Még azt sem, hogy baba lesz. Hazament, megtépte a lányát, de az
nem mondott semmit. Később sem. Édesanyja sosem tudta meg, kitől
fogant meg a lánya. Ami azt illeti, Rózsika sem tudta az igazságot. Éppúgy
lehetett a csirkefogó, mint a bátyja a gyermek apja. Neki nem volt
fontos.
Éppen a faluban volt, mikor rátörtek a fájások,a parasztok mentőt hívtak hozzá. A kórházban megjelent ágya mellett a gyámügyes, és ezzel elindult a lavina, mely elsodorta a családját. Édesanyja elvonóra, később börtönbe került, testvérei állami gondozásba, kicsi fiát örökbe adták. Őt magát a nagynénje vette magához - hála a mindenhatónak - aki azon a telepen lakott, ahol ő. Itt ismerte meg, és hamarosan asszonyává tette.  Úgy tudott ölelni, de úgy!
Hiányzik.

„Engedj el Vendel….”

Hess, te átkozott dúdolka! Miért nem marad el tőle? Miért, miért? Ez a dúdolkák szokása. Az ember nem tud megszabadulni tőlük.

Kiért a parkból. Itt elfordul jobbra. A szolgálatos ráköszönt.

-       Tiszteletem, Venci bá’!

-       Szerbusz fiam. Minden rendben?

-       Rend van, Venci bá’. Látta Szofi esküvőjét?

-       Láttam, de ne akard, hogy most erről beszéljek!

A figyelő megszeppenten néz rá, válaszolni sem mer. Venci tudja, amint arrébb megy pár métert, már veszi a talky-wallky-t, és…

-       Bréko, bréko… 106-os figyelő… Venci bá’ mufurc hangulatban van… A hadi úton, a parktól észak felé halad…

A kis pimasz! Visszaforduljon? Méghogy ő mufurc? Mit tudják ezek….? Ne is tudják! Jól van ez így.Ráérnek megtudni.

Lindinek túl korán kellett szembesülnie a halál tényével. Ő megtett mindent, amit tehetett… de egy lánynak anya nélkül felnőni…. mostohát nem akart a nyakára hozni, pedig bővelkedett jelentkezőkben. Rózsika emléke sem engedte.

-       Venci bá’! Várjon!

Na, ez ki lehet? Nem értesült arról, hogy ő most… mi is? Mufurc! Mert akkor nem kurjongatna utána. Hátrafordult. aztán vissza. ment tovább. Ehhez a széltoló Jenőhöz volt most legkevésbé kedve. Távoztasd el tőlem, Uram, kérlek! Ez az imája sem nyert meghallgatást. Jenő utólérte, leelőzte, és elé állt.

-       Tiszteletem, Venci bá’! A Lindi üzeni…

-       Megtiltottam neki, hogy szóba álljon veled! Neked is, hogy a közelébe menj!

-       Ne izéljen már, Venci bá’! Ez egy szabad ország!

-       De a lányom nem az! Még csak tizenöt éves.

-       Értem én, hogy félti, de én szeretem.

-       Szeresd messziről!

-       Közelről édesebb.

-       Te! Ha hozzá mersz nyúlni!

-       Legyen nyugodt, nem tennék semmi olyat, ami ellenére lenne. – elmosolyodott, és gyorsan hozzátette – Lindinek!

Venci tényleg kezdett megnyugodni – mégis tisztelettudó ez a fiú -, ám a mosoly, meg a zárszó, újra felzaklatta.

-       Tartsd magad távol tőle, csak annyit mondok!

-       Hiába harcol! Úgyis az enyém lesz!

-       Amíg én élek, nem! Engedj utamra!

Készült kikerülni a fiút, de az nem engedte.

-       Most meg hova siet? – Kérdezte értetlenkedve.

-       A temetőbe!

-       Máris?

Venci megmerevedett. „Máris?” Mi? Még van pofája tréfálni ezzel? Szórakozik vele? Dühösen fordult felé, de Jenő ártatlan arckifejezése láttán megenyhült, s magában bocsánatot kért tőle a feltételezéséért.

-       Mit mondtál? – kérdezte tőle, s most először nem volt indulat a hangjában.

-       Nem érdekli, mit üzent Lindi?

 Mégsem szórakozott. Ő értette félre. Nagy, sötét szemeivel várakozóan néz rá. Talán mégsem reménytelen eset ez a fiú. Talán megkomolyodik.

-       De érdekel. Mit mondott?

-       Hát, először azt, hogy az öreg igazán használhatna mobilt…

-       Azt leshetitek! Nekem nem kell szekafon! Nekem ne muzsikáljon percenkét! Még így sincs nyugtom, még most sem, mikor szegény Rózsikám….

Elcsuklott a hangja, a szeme megtelt könnyel. Nem szégyellte, de mégis odapislantott a fiúra: kineveti-e?  Nem. Szomorúság ült az arcán.
- Ne haragudjon! Lindi mondta, hogy ma van a mama...
- Ne nevezd mamának!
- Ugyan, Venci bá'! Béküljön már meg velem! Én jó fiú vagyok. Hiszen ismer. Nézzen rám!
Valóban jó fiú, ismeri régen. Nem is volt vele semmi baja, amíg nem kezdett Lindi után járni... Aztán Lindivel. Az valami rettenetes érzés, hogy az ő kicsi lánya életében már nem ő az első, az ő kislánya már másra figyel, máshoz bújik (ó, nem!), az ő kislánya már nagylány, és elveszíti... És ő magára marad. Nem. Nem engedi el. Ilyen hamar nem mond le róla. Még csak tizenöt éves! Maradjon még gyerek!
Jenő úgy állt előtte előre nyújtott kezekkel, mindkét tenyerét felfelé fordítva, mintha tálcát tartana, azon kínálva fel önmagát: fogadj el. Cserébe nem kér mást, csak a lányát. Az ő kislányát! Megkeményítette a szívét.
- Jó fiú vagy, okos fiú vagy, szép fiú vagy; ugyanakkor egy kutyakergette, széltoló senki vagy. Kezdj valami értelmes dolgot az életeddel, és ha már bizonyítottad, hogy tisztességesen el tudsz tartani egy családot, akkor beszélhetünk Lindiről újra. Addig ne közeledj hozzá!
- De Venci bá'! Még nem találtam rá a hivatásomra. Ne kényszerítsen kényszerpályára!
- Nem kényszerítelek én semmire; úgy élsz, ahogy akarsz. A lányom nélkül!
- Leszek én még valaki! Majd meglátja! És addig is találkozgatok Lindivel, és maga nem tilthatja meg nekem!
- De a lányomnak igen!
- Azt ne higgye! Lindi szeret engem és ha maga eltiltja tőlem... Nézze, Venci bá'! Én nem akarok gyűlölséget. Lindi nagyon szereti magát. Ne kényszerítse, hogy választania kelljen kettőnk közül! Megszakadna a szíve!
Na, kellett ez neked, Venci? Kioktat egy kölyök! Csahogy igaza van. Újra elérzékenyült. Nem folytathatja ezt a vitát ellágyult szívvel! Még engedne...
Nagyot sóhajtott.
- Hagyjuk ezt most! Mit üzent Lindi?
- Témaváltás, kedves apósom?
Hát ez kész! Ilyen egy szemtelen kölyköt! Észrevette az ő elérzékenyülését, és máris birtokon belül érzi magát! És még pimaszkodik is!
- Nem vagyok az apósod!
- Jó, jó! - hagyta rá Jenő. - Levél jött Szofitól, ír az esküvőröl..
Mintha nem tudnánk róla! - morogta közbe Venci.
- ... és van hozzá egy titkos melléklet.
- Mifene?
- Azt mondja Lindi: a mellékletet csak maga nyithatja meg, senki más.
- Mi van benne?
- Figyelt rám, Venci bá'? Csak maga nyithatja meg.
- Ezt értettem, de mi van abban a mellékletben?
- Huhh! Amíg maga meg nem nyitja, addig csak az Isten és a szolgáltató tudja. Ja, és Szofi.
- Te nem tudod?
- Nem.
- Lindi?
- Ő sem.
- Akkor eredj vissza, mondd meg Lindinek... Álj! Oda ne menj! Hozzá ne szólj! - Aztán csak úgy dörmögve, magában: - Most mehetek vissza... Talán sürgős...
Szemrehányóan nézett a fiúra, mintha ő tehetne erről és otthagyta.
Most biztosan hülyének nézi, mintha ő nem tudná, mi az a titkos melléklet! Régi taktikája ez már neki. Ostobának tetteti magát az apróságok terén, s mikor valami fontos dologban kell dönteni, valami súlyos problémát megoldani, akkor képed ám el mindenki: "Milyen bölcs ember ez a Venci bá'!"
"Engedj el, Vendel, mert még egy kör rendel!"
Nocsak! Hát visszatértél? Mégsem hagysz el, dúdolka? Legalább ne Vendel szerepelne benne! Hej, de sokan élcelődtek ezzel! "Tán beszédhibás a Rózsika!" vagy: "Ki már az a Vendel, aki úgy fogva tartja Rózsikát? Nem ismeri, Venci bá'?" De Rózsika csak nevetett rajtuk. De  sokat nevetett! Milyen kár, hogy Lindi nem ilyen boldog, nevetős természetű! Persze érthető. Neki talán még jobban hiányzik az édesanyja, mint nekem. Nem, az nem lehet. Rózsika...
- Szervusz Venci! Ilyen hamar megjártad a temetőt?
- Szervusz Elemér! Nem jutottam el odáig...
- Figyelj! Beszélnünk kell! Ez sehogy sincsen rendben! Ebből még nagy baj is lehet.
Miért is várhatná el, hogy Elemér tiszteletben tartsa őt? Régi ismerősök, szegről-végről rokonok is, de az ő szavába vágni több, mint modortalanság! Ugyan mi izgathatta fel ennyire?
- Kérlek Elemér, ma én... Ha csak nem halaszthatatlan a dolog... nem akarok mással foglalkozni... Tudod, Rózsika...
- Tudom, fogadd őszinte részvétem! Mi is ott leszünk este a megemlékezésen. De ez nem várhat! Most hallottam és rögtön rohantam, hogy figyelmeztesselek. Tenned kell valamit! Korai ez még. Nem tehetik tönkre az életüket! Nézd, mi tudjuk, mi az élet... Sokkal jobb lenne nekik még külön...
Mi az ördögöt beszél ez az Elemér? Mi lehet ma fontosabb Rózsikánál? Persze! Szofi levele. Abban lehet valami sürgető dolog, főleg, hogy titkolózik. De Elemér erről még nem tudhat. Vagy mégis? Jenő az unokaöccse. Talán beszélt neki is róla?
... hogy te is így érzed, én csak ezért szóltam neked, mert a házasság egésszen más, mint ahogy azt ők képzelik...
Aha! Szofi esküvője borította ki ennyire! Hát ezzel nincs egyedül. Mindenki elvárta volna tőle, hogy itt a templomban házasodjanak össze, dehát már megtörtént. Mit háborog rajta Elemér?
... arról nem is beszélve, hogy ez a szökés romba döntheti az életüket, aztán jönnek a gyerekek, félre ne érts, a család szerintem is nagyon szép, nagyon jó dolog, de mi nem ilyen jövőt szántunk...
Mi a fenét hablatyol ez? Szofi nem szökik. Oda utazik, ahová akar és a jövője az ő dolga. Muszáj volt belekérdeznie.
- Állj csak meg Elemér! Tulajdonképpen mit vársz tőlem? Mit kellene tennem szerinted?
- Azt, hogy akadályozd meg! Ez senkinek sem jó, még nekik sem, csak ők még ezt nem értik, csak mennek az ostoba fejük után, de...
- Állj! Mégis hogyan akadályozhatnám meg, ami már megtörtént?
- Hogy történt volna meg, hiszen most láttam Jenőt a palota felé menni?
- Jenőt? Mi köze ennek Jenőhöz?
- Én igazán nem értelek Venci! Azt te is éppen úgy tudod...
- Elemér! Arra felelj, amit kérdeztem! Hogy jön ide Jenő?
- Nem ide jön, hanem a palo...
- Vége! Vége a türelmemnek, Elemér!
- De...
- Hallgass! Vegyél mély levegőt, így ahogy én! Még egyet! Jó. Most fogalmazd meg két szóban, amit el akartál mondani!
Istencsapása az olyan bőbeszédű ember, aki csak darál, darál, de a lényeg kimarad a szövegéből. Nem lehet szép szóval leállítani. Venci szégyellte, hogy ilyen durván kellett leállítania, de rákényszerült. Utálta, ha érvényesítenie kellett a tekintélyét, még a gyerekekre is inkább ráhagyta pimaszkodásukat. Itt viszont úgy érezte, Elemérnek mégis van valami fontos mondanivalója és ő hozzá akart jutni. Figyelte ahogy sűrű, partvisszerű szemöldökét összevonva - arcára rajzolva gúnynevét: Duplabajusz -, száját összeharapva gondolkodik. Egyszerre kisimult az arca, s megkérdezte:
- Öt szó lehet?
- Megalkudtunk.
- Jenő meg akarja szöktetni a lányodat!


-------- 

A Palota - ahogy a Gettó lakói a Városházát titulálták - méltán
érdemelte ki hangzatos nevét. Hatalmas volt és díszes.
Egy híres-neves építész monumentális monstrumnak titulálta és
kijelentette róla: Ez az építmény olyan, mint az a bizonyos
állatorvosi ló. Ebben minden építészeti stílus és irányzat
megtalálható az őskortól napjainkig, ráadásul az építő -és építészeti
díszítő anyagok teljes választéka megtekinthető rajta." Hátha még
belül is látta volna! Nem volt rá kiváncsi. Elmentében még
megjegyezte: „Javasolni fogom megfelelő helyen, hogy az építőipari
iskolák egyik tanulmányi kirándulását ide szervezzék."  „Szivesen látjuk
öket!” - felelt meg rá Venci, úgy téve, mintha nem vette volna észre a
szavai mögött rejlő gúnyt. Nem számított amit mondott, nekik a Palota
gyönyörű volt, és az övék.
A története pedig ez:
Kinőtték a régi Városházát ( a harmadikat ezen a néven).Már
elviselhetetlen volt benne a zsúfoltság és a zűrzavar - ami az állandó
összezördülések szülőpárja. Venci felkereste Szofit és nyers
egyszerűséggel közölte vele:
- Kell egy új Városháza!
Szofi, aki nem szerette a finomkodást, hasonló modorban válaszolt.
- Lesz.
- Mikor?
- Amint ráérek foglalkozni vele.
- Az késő. Már most késő.
- Akkor csináljátok meg ti! Egyetlen kikötésem van. Ez lesz a
végleges, tehát jó nagyra tervezzétek! A régi sporttelep helyét
szántam erre a célra. Álmodjátok meg milyen legyen, aztán hajrá!
Venci összehívta a Vének-et, bejelentette nekik a jó hírt, majd
felszólította őket álmodásra. Ment az nekik könnyen. Túl könnyen. Mind
a huszonnégyen másmilyennek képzelték el, így aztán össze is vesztek a
leendő Városháza küllemén. Mielőtt még tettlegességre került volna
sor, Venci feloszlatta az ülést, és azzal küldte őket haza, beszéljék
meg a családjukkal is. Tudta mit csinál? Nem valószínű. Mindenesetre:
aki szelet vet, vihart arat. Másnapra az egész Gettó építkezési lázban
égett. Csak egyetlen dologban értettek egyet: A Városháza a város háza,
tehát mindenkinek köze van hozzá, hogyan is nézzen ki. Pár nap múlva
már akik eddig jóviszonyban voltak, azok kerülték egymást, nehogy összevesszenek, a haragosok pedig keresték egymás társaságát egy kis torzsalkodásra. Kezdett bírhatatlanná válni a helyzet - Venci és a vének kénytelenek voltak folyamatos zaklatásuk miatt illegalitásba vonulni –, mire megérkezett a felmentő sereg. Tizenketten voltak, építőművésznek
mondták magukat és zsebükben ott volt Szofi megbízólevele. Venci
megkönnyebbülten hirdette ki: Akinek van valami elképzelése az új
Városházáról, az jöjjön el az Alkotóházba, elmondhatja, lerajzolják...
Aztán majd lesz belőle valami.
Lett. A Palota.
A tizenkettő olyan ügyesen keverte-kavarta a lakosok elképzelései
alapján készült rajzokat, hogy azok egymást kiegészítve harmonikus
egésszé álljanak össze, s mégis mindenki megtalálja benne saját
ötletét.
A berendezés ugyanezt a rendező elvet követte. Rendező elv ebben a
kuszaságban? Ó, igen. Elsősorban a forma- és színgazdagság. Ezekben
dúskálhatott a szemlélődő látogató. Mert aki rálelt a hatalmas
épületben a saját elképzelése szerint megépített részre,
kötelességének érezte, hogy megjelölje, feldíszítse valamivel, ami egy
kicsit ő maga, s ettől még inkább magáénak érezhesse.Erre legalkalmasabbnak a családi fotókat, gyermekrajzokat találták, de
hoztak kézimunkákat, cserepesvirágokat is (Ha te hoztál, hozok én is;
te is hoztál? Hozok még.). Mindez együtt az otthonosság érzetét
keltette és ebből eredt az épület létének lényegének megtapasztalása:
ez az élet színtere. Ez a Városháza igazán a város háza lett.
___
Amikor Venci bá' belépett a hatalmas előcsarnokba, a szokásos
céltudatos sürgés fogadta, de mivel már elterjedt annak a híre, hogy ő
ma "mufurc", mindenki kitért az útjából. Még az ügyelők is
félrehúzódva, lesütött szemmel köszöntötték.
- Tiszteletem, vajda!
- Tiszteletem, polgármester úr!
Ö csak mordult egyet és ment tovább, ügyet sem vetve a háta mögött
felhangzó méltatlankodásra:
- Méghogy mufurc! Dühös, mint egy vadbika!
Egyenesen a jobb oldali karcsú-toronyhoz ment, ami a felső szintekre
közlekedő liftet rejtette magában. Belépés után a tetőtér gombját
nyomta meg, s megkönnyebbülten dőlt a fülke falának. Sikerült úgy
ideérnie, hogy senkivel sem veszett össze!
Kedvenc gondolkodóhelyére, a sziklás vízeséshez igyekezett. Amennyire
ellene volt megépítésének, annyira örült azóta, hogy akkor
leszavazták. Elborzasztotta, hogy ilyen nagy tömegű víz ömlik végig a
Palotán. Veszélyesnek tartotta, és élni akart vétójogával. Kifogásait
könnyedén verték vissza a szakemberek - csúcstechnológiás
szigetelőanyagok; a klimaberendezés a túlzott párásodást meggátolja; a
ráfordított energia visszanyerhető, ha a lezúduló víz útjába mini
vízerőműveket állítanak, ez fékezi rohanását is; aztán vegye
figyelembe az előnyeit...
Nem volt rájuk kiváncsi. Tüntetőleg elvonult, de ez a taktikája most
nem járt a megszokott eredménnyel. A vízesések bekerültek a tervbe,
így most mind a négy emeleten van egy... De ez a legszebb. Leült vele
szemben egy padra, s mint ettől a látványtól mindig, most is elfogta
az időtlenség érzése. Nézte a sziklák öblében lezúduló habzó vizet,
ahogy a tetőablakon át benyilazó napsugarak szines sziporkákká törnek
rajta. Folytonos változás az állandóban. Ugyanaz, mégis minden pillanatban más. Akár az élet.
Haragja néhány perc elteltével lecsendesedett, gondolatai
kitisztultak. Meg kell találnia, meg fogja találni a megoldást, hogy
Lindi még hosszú ideig az ő kislánya maradjon! Mit tenne ebben a
helyzetben Rózsika?
"Engedj el Vendel...!"
Nem, Rózsikám! Ahogy téged sem, úgy Lindit sem engedem el. Még nem!
Várjanak még néhány évet, tanuljanak, építsenek karriert,
gazdagodjanak és aztán egymáséi lehetnek. Csakhogy nem akarnak várni!
Duplabajusz megmondta: Ha ő továbbra is tiltja Jenőtől a lányát, az
megszökteti. És ha Lindi csak félig olyan forróvérű, mint Rózsika
volt...
Hirtelen ráébredt, mi ez a kettősség Jenővel kapcsolatos érzéseiben.
Önmagát látja a fiúban, fiatalkori önmagát. Éppen így bolondult hajdan
ő is Rózsikáért. De neki biztos állása, gazdag családja volt, a
nagynéni adva adta hozzá Rózsikát. Ők nem úgy indultak az életbe,
hogy: Gyere babám, csináljunk két koldusból tizet!
Mit tegyen? Boldognak akarja látni a lányát. De nem az. Egyre
ritkábban mosolyog, szinte csak akkor, ha Jenő feltűnik a színen.
Akkor felragyog az arca, csillog a szeme, egy pillanat alatt kivirul;
mikor a fiú elmegy - mert ő elküldi - becsukódik, elhalványul.
Adja meg nekik a lehetőséget az együttlétre? Legfeljebb az ő
jelenlétében! Majd elviseli valahogy azt a pimasz kölyköt. Jenőnek
viszont ez a megoldás aligha fog tetszeni és - vele ellentétben -,
neki rengeteg szabad ideje van. Az a semmittevő! Szörnyű, hogy őriznie
kell tőle a lányát! Még szörnyűbb lesz, ha az embereknek ez feltűnik
majd! Ki fogják nevetni. "Mire őrzi, tán apácának szánja?"; "Vezeti a
kotlós a csirkét!" Mivé lesz így a méltósága?
Úgy kell megoldania a dolgot, hogy ne vegyék észre az emberek. Nagyon
körültekintően kell eljárnia, ha meg akarja őrizni mindkettőt. Nehéz
lesz, nagyon nehéz. De Lindit nem adja!
Ha másképp nem sikerül megőriznie a lányát is meg a méltóságát is,
Szofitól kér segítséget. Ő a végső menedék. Mint akkor…


 

Amikor rájuk tört az ínség. Mikor már mindenükön jelzálog volt, a
hitelezők elkezdték küldözgetni a felszólító leveleket, kénytelen volt
apjához fordulni támogatásért. Lovakkal kereskedett az öreg, ezt
csinálta már az apja és nagyapja is. Azt remélte, Venci - aki egyetlen
gyermekük lett (kettőt eltemettek) - folytatja a mesterséget. De ő
tanulni akart és édesanyja melléje állt, szorgalmazta taníttatását. Azt
akarta, vigye valamire a fia, ne legyen más keze-lába.
Apja többször is kisegítette a bajban, de meg is korholta: "Lásd, tanulni
akartál! Az építészmérnök úr lenézi a kupecet, élésért mégis
hazatalál!"
Aztán ennek is vége lett. Apjához kiszállt az adókommandó. Több
csalfaságot is találtak a papírjaiban, és az istállóban két olyan
lovat, melyeknek eredetét nem tudta igazolni. Először a vagyona került
zár alá, azután ő maga is. Mikor Rózsika ezt megtudta, sírva
könyörgött neki: "Venci, ígérd meg! Ígérd meg, hogy te sosem kerülsz
börtönbe! Inkább éhezem veled egy szalmakunyhóban, minthogy elvigyenek tőlem!" Örömest megígérte, de gondolatban hozzá tette: hacsak az adósok börtönébe nem.
Nemcsak családja nélkülözése nyomasztotta, nemcsak a hitelezők
nyomorgatták, a munkásai is a nyakára jártak. "Munka kéne Venci!
Éhezik a család." Ígérte, lesz. Jöttek újra. Egyik is, másik is.
"Nincs már kitartásunk. Menjünk tán lopni? Szerezz munkát!"
Járt ő megrendelés után eleget, de mindenünnen elküldték. Már a
konkurenciával is kiegyezett volna valami részfeladatért. Éppen abban
járt - elutasította az a nyegle Gatyász Lajos -, amikor eléállt egy
fruska.
- Üdvözlöm, Réti úr! Akar dolgozni?
Már hogy a fenébe ne akart volna! Abban a hangulatában majdnem
lekevert neki egy pofont. Ilyet kérdezni! Gúnyolódik vele?
Megérezhette indulatát, mert hátralépett, elmosolyodott és azt mondta:
- Na jól van, akkor kezdjük elölről! Szofi vagyok és egy tisztességes
építési vállalkozót alkalmaznék. Magát.
Hát ettől sem lett sokkal jobb a kedve. Az ő köreikben a tisztességes
jelző egyértelmű a balekkal. De a munka kell!
- Miért pont engem?

- Volt bátorsága feljelenteni azt a mocskos Csiszér Lórántot, amiért
nem fizetett az alvállalkozóknak.
Ajaj! -gondolta- Bár ne tettem volna! Onnan kezdődtek a bajok. De
hangosan csak ennyit mondott:
- Igazam volt.
- Akkor miért hajtja le a fejét?
Mégiscsak pofán kellett volna vágnia. Most már késő. Már nem birná
megtenni. Miért? A fene sem tudja. Felemelte a fejét és a tárgyra
tért.
- Milyen munkáról van szó?
- Hosszú, nehéz, fárasztó és idegölő. Én leszek a főnöke.
Venci már a hosszú-nál elmosolyodott (Istenem! Talán kitartja ezt a
szezont!), a nehéz és fárasztó kitétel nem érdekelte (mert melyik
munka nem az?). És hogy idegölő? Ha nő a főnök, ez evidencia. Sebaj!
Ki fogja birni. Kell a munka!
- Eddig rendben. Mit kell építeni?
- Jöjjön velem! Megmutatom.
Ment vele. Végül is az idejéből kitelik. A nő egy olyan autóhoz
vezette, amilyet utoljára gyermekkorában látott. A telepen, ahol akkor
laktak, gyakran megfordultak ilyenek kék-fehér színben, és az
oldalukra az volt írva: RENDŐRSÉG.
 - Ezzel megyünk?
Hangja elárulta ellenérzéseit az ócska autók és a rosszemlékű autómárka iránt.
- Ne aggódjon! Strappabíró jószág, és ha akar, ebben ülhet előlre.
- Köszönöm.
A Volga egy pöccre indult, a motor hangja légyzümmögésnél
csendesebb... Hmm... Felül kell bírálnia az előítéleteit. Talán a nő sem
lesz idegölő!
Milyen jó lesz végre büszkén, örömmel menni haza! Van munka! Van pénz!
El ne felejtsen előleget kérni!
Már elhagyták a várost. Nem akart otthonától távol dolgozni, dehát nem
válogathat. Meddig mennek még?
- Már itt is vagyunk. - Szólalt meg a nő, mintha kitalálta volna gondolatát.
Kinézett az ablakon, mind a négy irányba, de nem látott semmi olyat,
amiben tekitete megkapaszkodhatott volna.Parlagon hagyott földek, legelők mindenfelöl. A dűlőút két oldalán alacsony árok, benne satnya bokrok, fatuskók friss vágásnyommal tetejükön. A környezet legfeljebb egy parasztot tudott volna munkalázba hozni, de nem őt. Már épp meg akarta kérdezni, hol van az az itt, mikor meglátta. Az út szélén pózna, rajta fehér tábla, nagy piros betűkkel ráírva: ITT. Jó vicc! Kurva jó vicc!
- Megérkeztünk! - Mondta a nő, kipattant a kocsiból és még ugyanazzal a
lendülettel felemelte két karját és körbemutatott.
- Hát erről van szó!
Venci úgy kászálódott ki az anyósülésről, mintha következő lépése a
vesztőhelyre vezetne. Úgy is érezte magát. Ez a fruska csúnyán
átverte. Kihozta ide a pusztaságba, a puszta semmi közepére. Itt nincs
villany... Itt nincs víz... Legfeljebb az árok mélyén... Itt még egy
budi sincs! Pedig most hasznát tudná venni.
- Mondja hölgyem! Pontosan miről is van szó?
Kicsit sem leplezte ingerültségét, de az arra ügyet sem vetett.
Felmutatott a táblára.
- Itt kezdjük az építkezést.

 - Itt? - Venci majdnem üvöltött kínjában. - Mikor?
A teljes kérdés így hangzott volna: Mikor lesz nekem ebből pénzem?
- Csak semmi pánik, Réti úr! Egy kicsit korábban értünk ide.
- Kicsit??? Itt legfeljebb őszre lehet nekikezdeni az építkezésnek!
Addig akár be is vethetik a földeket!
- Dehogy! Holnap kezdünk.
- Mit? Vetni?
- Ne gúnyolódjon! Három percet még igazán kibír!
- Miért, mi lesz három perc múlva? - Venci már fuldoklott a
visszafojtott dühtöl.
- Addigra érnek ide az előkészítők. Hát nem hallja?
Csakugyan. A távolból egyre erősbödő dübörgés, csikorgás hallatszott,
és ezt már előbb is észlelte, csak nem tulajdonított neki
jelentőséget. Valami változik, valamivel jobb lesz a helyzet. Talán
mégis egyenesbe kerül, talán lesz pénz. Talán.
- Mit készítenek elő itt? - Kérdezte, most már higgadtabban.
- A területet, természetesen. Hozzák a felvonulási épületeket is, meg
mindent, ami kell. Nyugodjon meg kérem, tegyen jó benyomást a
beosztottjaira!

- A beosztottaimra?
- Persze hozhatja a régi csapatát is, de ők nem értenek a nehézgépekhez.
- Várjon csak! Ezt úgy érti, hogy én leszek itt a nagyfőnök?
- Már most is az.
- És maga?
- Megszereztem a területet, az összes engedélyt, elkészíttettem a
terveket. Megszerveztem a hátteret, megszabtam alapelveket és én
fizetek. A többi a maga dolga.
Venci egyik ámulatból a másikba esett és vissza. Megütötte ugyan a
fülét, hogy "én fizetek" , de most erre sem volt képes reagálni.
Bámulta porfelhőt, amiből hatalmas, lánctalpas gépszörnyek fordultak
ki jobbra, balra, és katonás sorban parkolási pozícióba álltak. De még
mindig jöttek, még mindig rázkódott a föld. Erre még a legmerészebb
álmában sem gondolt. Ekkora feladat! Mennyi gép! Ő egy családi ház
felújítására, esetleg megépítésére számított, de ez...
- Mit akar maga ide építeni?
- Várost.
- Már megbocsát, de ettől a dübörgéstől nem hallottam jól.
- Jól hallotta. Várost. Ne essen kétségbe, tudom, mit beszélek.

- Azt is tudja, mi kell egy város felépítéséhez?
- Tudom.
- Biztos benne?
- Igen. Nézze! Ott hozzák a maga irodáját. Abban van majdnem az összes
dokumentáció. Mindaz, ami magára is tartozik. Nézze át, és maga is
biztos lesz abban, hogy tudom mi kell egy város felépítéséhez!
- Nem erre gondoltam.
- Hanem?
- A pénzre.
- Az is van.
- Úgy értem sok-sok pénzre.
- Annál nekem több van.
- A soknál több?
- Igen. Nekem elég pénzem van.
A nő határozottan magabiztos. Na, de láttunk már sok ilyet. Aztán
elfogyott a pénz, lehervadt a magabiztos mosoly. Kit érdekel? Csak
engem és a csapatomat fizessen ki! Hoppá! Fizetésről még szó sem volt.
Pedig előleg is kellene!
- Mennyit szán nekem az elégből?
- Meg lesz vele elégedve. - Felelte, az utolsó szót kissé
nyomatékosabban ejtve. - Most adok egymilliót, két héten belül újra
jövök és meglátom, mit végzett. Mindig előre fogok fizetni. Utálok
tartozni, és engem nem érdemes átverni.
Venci azt hitte, álmodik. Ennél szebb szavakat el sem tudott képzelni.
Ha ez a nő – mit is mondott, hogy hívják? Szofi. Ha Szofi nem őrült,
akkor ő megfogta az Isten lábát! De várjunk csak! Vigyázz Venci!
Nehogy a csak lábaköze legyen!
- Kérem hölgyem, részemről rendben, de mi lesz a hivatalos dolgokkal?
Számlák, adózás, miegyébb?
- Hat konténernyi papírcsászár és papírcsászárnő lesz az irodája
mellett. Ők hivatottak arra, hogy az összes pénzügyi törvényt és
rendeletet a legapróbb betűig betartsák és betartassák. Kínosan
ügyelnek arra, hogy a könyvelésünk hótiszta legyen, mert szeretnek
nekem dolgozni. Úgyhogy a papírmunkákkal forduljon hozzájuk, ne engem
rongáljon vele! Bankjegyvizsgálójuk is van. Nekem most mennem kell.
Ezzel benyúlt mellénye belső zsebébe, kivett egy köteg húszezrest és a
kezébe adta. Álom ez! Venci annyira belefeledkezett a pénz adta
örömbe, hogy hosszú percekre kimaradt a valóságból. Arra riadt, hogy valaki megveregeti a vállát. Gyorsan zsebrevágta a pénzt.
- Álljon félre főnök! Érkezik az irodája!

Az ő irodája! Gépiesen engedelmeskedett az utasításnak, és nézte, ahogy az égből puhán lelebeg a világ legcsodálatosabb lakókonténere. A munkások már állítják is precíziós talpaira, a daru szusszan egyet, „kész!” kiáltja valaki, és ő kettesben maradt ezzel a csodával. Meg kellett érintenie! Végigsimított csillogó korallpiros, napmeleg külsején, s mivel az nem ellenkezett, rögtön birtokba is akarta venni. Az ajtajához lépett – ami mellett tábla hirdette: Réti Vencel Építésvezető. legszívesebben minden betűjét megcsókolta volna. -, megfogta az ajtógombot, de az nem engedett. Fájt neki ez a visszautasítás, csalódottan lépett hátra.

Amint megfordult, egy apró emberkével találta magát szemben.

- Oda Szofi nélkül be nem jutsz főnök! - mondta.

- Gondolom, nála van a kulcs.

- Nincs kulcs. Szofi a kulcs.

- Nem érteni. Te lenni kínai?

- Japán vagyok, a nevem Szani, és bírom a magyar nyelvet. Szofi a kulcs. Majd meglátod.

- Ő hol van?

- Kint van a legelőn. Mérik ki a földet. Ott, látod? Aztán keres vizet, hogy legyen. Aztán jön.

- Az soká lesz – sóhajtott fel Venci.

- Miért sietsz? Hosszú még a nap.

- Éhes vagyok, szomjas vagyok és … izé... mosdóba kéne mennem.

- Mosdó holnap lesz. Ma van toitoi, mosdótál. Ott. - mutatott egy félreeső konténerre. Venci csak most vette észre, hogy valóságos konténerváros alakult ki körülette, amíg ő az irodájában gyönyörködött. - Aztán gyere vissza, kísérlek büfébe.

Fura egy figura, állapította meg Venci, és elsietett a félreesőbe. Az emberke ugyanott állt még akkor is, mikor visszaért. Vajon mi dolga lehet itt, ha ennyire ráér? Majd később megkérdi.

- Mehetünk.

A büfé az irodájával szemben volt. Elámult a kínálattól. Láthatóan nem a mennyiségre, hanem a sokféleségre törekedtek azok, akik összeállították a választékot. Büfés persze nem volt sehol. Venci száraz torokkal és csurgó nyállal álldogált. De jó! Nyelhetem a nyálam szomjúság ellen. Az emberke vele szemben állt és őt nézte. Kezdte dühíteni ez a helyzet.Már éppen mondani akart neki valami csúnyát, mikor az megszólalt.

- Nem tudsz dönteni, főnök? Segítsek?

- Aha! Kerítsd elő a büfést!

- Nincs büfés. Választasz, elveszed, megiszod, megeszed.

- Ezt mondhattad volna hamarabb is!

- Nem kérdezted.

Úgy döntött, megmarad a rég bevált szalámis szendvicsnél, narancslével. Miután jóllakott, eszébe jutott, fizetni kéne, de neki nincs aprója. Kísérőjéhez fordult,aki nyugodtan várt rá, mintha semmi dolga nem lenne.

- Hol lehet itt fizetni?

- Itt nincs kassza. A munkáddal fizetsz. Eszel, iszol, mész dolgozni. Egyszerű.

Ha már a munkára került a szó...

- Neked itt mi a munkád?

- Én vagyok a gondoldó.

- Az meg mi?

- Szofi azt akarja, emberek dolgozzanak jól. Ha az embernek gondja van, nem tud jól dolgozni. Jön hozzám, mondja, mi a gondja, én megoldom, és ő fog dolgozni jól.

- Na, ilyenről még sosem hallottam! És minden gondot meg tudsz oldani?

- Nem. Akkor szólok Szofinak. Ő igen.

- Mindent?

- Igen.

- Ezt nem hiszem.

- Pedig a te gondjaidat épp most oldotta meg.

Igen. Szofi a legjobb gondoldó. ha végül nem boldogul a „Jenő” projekttel, hozzá fog fordulni megoldásért. 

 

 

============================================================================================================================================================================================================================================

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Propecia Generica De Farmacias Kelthully

(Kelthully, 2019.09.17 23:22)

Medicinale Cialis Cialis Generico Nombre [url=http://lapizmoon.com]cialis generic[/url] Generic Macrobid Free Consultation Bakersfield Finasteride Online Us Pharmacy