Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet: Brian

orlando.jpg

 Brian csak állt, nézte a város fényeit. Most felülről látta a várost, csak a fényeit, az árnyékok belevesztek a mélység sötétjébe. Igen, ott van lenn a mocsok, amelyben nap, mint nap megmerült, s ami nyúlós iszapként ragadt rá, ezerkarú hínárként fonódott testére-lelkére fojtogatón. Tudta, vissza fog térni oda zuhanása végén, a piszkos aszfalton hever majd alaktalan teste. Ez az elátkozott! Ami mindent ígért és oly keveset adott. Kész volt szeretni, de csak... Az a perc a vágytól a kielégülésig nem elég a boldogításhoz. Jöttek a bántó szavak, megalázások. Újra és újra és emlékük megfojtotta a reményt is. Ilyen volt az élete is, hiszen ebből eredt az összes keserve. Reményteljes ifjúkor, felívelő karrier, siker... Aztán boldogság helyett drog, nő helyett ital, hivatás helyett mámor és minden jó dolog helyett: keserűség, megalázottság és undor. Pusztuljon hát ez az elátkozott test!

A lelke a pokolra jut. Merült fel a gondolat, de igyekezett elhessegetni. Itt akarta hagyni ezt a világot, amit nem tartott magáénak, de az uralni, irányítani akarta őt. Át akarta venni felette a hatalmat és kizárólagos hatalomra tört. Már kiölt belőle minden szépet, a szépre való igényt is. Nincs öröm, nincs boldogság, nincs szerelem és már a remény is kiveszett belőle. Kiürült a szíve, teljesen üres. Úgy érezte, a pokol itt van benne, körülötte. Kívül a szenny, belül az üresség érzése. Ez az iszonyatos, betölthetetlen űr, a tűrhetetlen követelőzésével, az állandó hiány, amit csak ideig-óráig csillapít a kábulat, de mindig visszatér, egyre kínzóbban, őrjítőbben. Véget akart vetni ennek. Átjutni az örök nincsből az örök nemlétbe. De a pokol... Ez még visszatartotta.

orlando4.jpg

Brian csak állt, nézte a város fényeit. Lenézett rájuk, lenézte azokat. Tudta, mi van a mögöttük lapuló árnyékokban és nem kért belőlük soha többé. Undorodott attól az élettől. Nem a nyomor miatt. Azt meg lehet szokni, vagy inkább bele lehet törődni. Az állandóan csőd szélén álló romos kis színházban mindig osztanak rá kisebb szerepeket – talán a múltbéli sikereire való tekintettel, vagy hogy mutogassák, mi lett belőle – de nagyon keveset fizettek. Alkalmi munkákkal legtöbbször összeszedett annyit, hogy meglegyen a napi szeszadagja és ehessen valamit.

Időnként jutott fűre is. Ha mégsem volt pénze, Don, a Mandy csaposa adott neki hitelt. Brett, a Joy motel éjszakai portása megengedte neki, hogy amikor szolgálatban van, ott alhasson a mosodában, így tisztán is tudta magát tartani. De ez mind csak a test. Az átkozott! Az egyik napról a másikra való élés állandó bizonytalansága, a rendszeres megaláztatás bizonyossága felőrölték lelki erejét. Don és Brett segítették ugyan, de a barátságára nem tartottak igényt. Akik pedig barátkoztak vele, azoké neki nem kellett. Nem kellett, mégis belement, legalább társasága legyen, szólhasson valakihez. Ki akarta cselezni a magányt. Eltűrte hát, hogy állandóan emlékeztessék átkára, és Verébnek gúnyolják. Eltűrte gonosz tréfáikat és velük nevetett örömtelenül. Undorodott ettől az élettől, mert undorodott saját magától. Feljött hát ide, hogy lenézhessen rájuk, lenézhessen az egész világra, a megkeseredett életére... de azt magával hozta, és innen csak lefelé vezet út. Nem apródonként, enyhe lejtőn, ahogy évek hosszú során csúszott egyre lejjebb és lejjebb, amíg elért a teljes kilátástalanságig. Nem! Az út függőleges, és a vége: pokol! Ha az állványzaton megy le, akkor is. De az a pokol nem kell! És a másik?

orlando3.jpg

Brian csak állt, nézte a város fényeit és megérezte, valaki van a közelében. Nem látta, nem hallotta, mégis érezte. Talán a halál jött el érte... vagy az ördög a lelkéért? Arra fordult, amerre azt a valakit sejtette, s meglátta a derengő fényben. Nincs szarva, és kasza sincs nála. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Az a valaki most megszólalt:

- Üzletet ajánlok!

Mégis az ördög, és pokoli alkut kínál a lelkéért? De miért alkudna arra, ami már úgyis az övé? És ez egy nő hangja! Nő! Aki üzletet ajánl neki! Biztosan a lányok közül való, az utcáról. Új lehet, mert nem ismeri, és az sem ismeri őt, különben nem mászott volna fel utána.

- Rossz lóra tettél babám! Se pénzem nincs hozzá, se tehetségem.

Pedig milyen jó lenne! Még egyszer, utoljára. Már évek óta elkerülte a vágy. Mire is vágyott volna? Röpke élvezet után a szégyen. Felhagyott a próbálkozással. De most, amikor búcsúzik mindentől, szerette volna felidézni. Egy csepp öröm. A szégyen meg kit érdekel?

A nő felnevetett.

- Nem kell a pénzed! Téged akarlak!

Ugyan minek? Még mielőtt a pia és a drogok tönkretették volna, jóképű volt, csinos, sikeres. Kapkodtak utána a nők, akarták... Míg rá nem jöttek az átkára. De most?... És éppen most?... Itt?

- Nincs üzlet. Nem tudok mit adni, és nekem már semmi sem kell.

- Bizony kell! Az út, amelyik nem a pokolba vezet. Egyikbe sem. Én megmutathatom neked.

- Hogyan...

- Ha én löknélek le, az nem a te bűnöd lenne.

Igen. Ebben van logika. A bűneit már megbánta, s bánja minden nap, minden "másnap". Ha a nő lökné le, akkor ő áldozat lenne, és... talán... Az ám! De mit ad érte?

- Az legyen az én gondom! – mondta a nő.

Ez a nő tud valamit. Olvas a gondolataiban. De nem az ördög! Az kivárná, amíg leugrik, nem akarna neki jót. És a nő miért? Nagyon ki lehet éhezve! Úgy látszik, egy "csepp öröm" még kijár neki. Ostobaság lett volna nemet mondania, hiszen vesztenivalója semmi, és megnyerheti a mindent. Ráállt az alkura.

A nő odalépett hozzá, jobb tenyerét rátette a fejére, keze lassan, nagyon lassan lesiklott a halántékára, borostás arcára, ujjai végigzongoráztak a fülén, az állán megállapodott, s hüvelykjével megsimogatta orcáját. Brian lehunyta a szemét. Mint mikor feltámad a reggeli szél, az óceán felől, s felborzolja az öböl vizét, csodásan friss illatot sodorva magával. Elmosolyodott.

 

A nő hozzásimult, átölelte. A reggeli szél felerősödött, fodrozta a víz felszínét, sikoltottak a sirályok, a levegő megtelt feszültséggel. Mély sóhaj szakadt ki belőle.

 

A nő finoman megcsókolta. A szél egyre vadabbul fújt, a partra tarajos hullámokat hajtott, melyek pezsegve húzódtak vissza, de már jött is a következő megállíthatatlanul.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nő a hajába túrt, magához szorította, és csókolta, csókra szomjasan. A viharos szél hegymagas hullámot görget maga előtt, "mely törve-, túrva partra fut, s önmagába visszahullt".

 

 

 

A nő hátralépett, és kaján, mégis kedves mosollyal nézett rá.

- Ennél nekem több kell!

- Számomra már ez is csodaszámba megy.

- Csodákra vagyok képes!

- Többre is?

- Lássunk hozzá!

Brianben feltámadt az érdeklődés. Nem hitte, hogy a nő megtörheti az átkot, mely tönkresilányította az életét, de a próbálkozás is élvezetes lesz. Sok bepótolni valója van.

- Miért ne? – Már vetkőzött is. Mire felnézett, a nő meztelenül feküdt a mellvéden.

- Megőrültél? – kérdezte, hozzálépve.

- Talán félsz a mélységtől?

Nem volt rá ideje. Érezte, ahogy felemeli a szél, felborzolja a haját, minden szőrszála is égnek áll. Érezte magában a hullám feszítő erejét, ahogy a szél körülfogta, magába ölelte, s hajtja egyre magasabbra... partra ért, elárasztotta és megpihent rajta. De visszahúzódni nem lehetett. A szél újra felragadta, s szorította, vonta a szárazföld belseje felé.

 

A nő valóban csodákra képes. Ötször ismételték meg a partraszállást, mire engedte pihenni.

- Még nincs vége. De ez lesz az utolsó.

- Kár. Már kezdek belejönni.

- Itt az ideje. Ígérd meg, ha ez jobb lesz, mint az eddigiek, akkor végre megcsókolsz!

- Ez is része az alkunak?

- Nem, de szeretném.

- Jó. Ha ennél többet is ki tudsz belőlem hozni, te vagy a csodatevő szentek szentje, s kezed-lábad megcsókolom.

- Kezd a számon!

Jött a szél, ahogy eddig, magával ragadta, ahogy eddig, de sehol a part. Dagad, dagad a hullám, ez már valóságos szökőár, tomboló vihar űzi, hajszolja, s emeli fel-fel a magas ég felé, hatalmasra tágul a horizont, a parttalan óceánon zúgva száguld... Nincs nyugvópont, csak tovább és tovább... Egyre feljebb, már a felhőkig ér, beléjük olvad, szédült mámorban száguld a dühöngő áradat megállíthatatlanul, fergeteges sebességgel, gigantikus vízoszlop, felhőkoronával, pusztító erő feszíti, szinte elviselhetetlenül...

De a távolban feltűnik a föld, a bőszült vágtatás célja, ez megsokszorozza energiáját, kiterjeszkedik. Már az egész óceán száguld, s itt a gyönyörűséges part, de nincs megállás, tombolva zúdul rá, a föld belerendül, hatalmas rángások futnak végig rajta minden irányba, a víz eláraszt mindent, lerombolja a magasságokat, betölti a mélységeket, elnyeli a kontinenst, el az egész remegő, rázkódó, felhasadozott Földet, diadalmasan bömbölve győzelmi mámorában, beömlik a nyílásokon, beszivárog a repedéseken, betölti egészen, eggyé válik vele, örökre, elválhatatlanul.

 

 

Brian lassan, vonakodva tért vissza a kábulatból. Felemelte a fejét, és a nő arcába nézett. Még életében nem látott ilyen szépet. Földöntúli fényben ragyogott, ajkán észvesztő mosoly, a szeméből sugárzik valami... valami ismeretlenül is boldogító érzés, ami... újra lehanyatlott, s megrohanták az elmúlt percek emlékei. Beleborzongott a fergeteges élmény felidézésébe. Ő... és a szökőár... az óceán... a bőszült vágtatás... óh... és az az őrületes, szívszaggató "földrengés"... a nő arca... a szeme sugárzása!

És ezek az érzések, amiket még nem tapasztalt soha. Az egész lényén elömlő gyönyörű feszültség, ami minden mozdulatra fokozódik, a nő szenvedélyes ölelése, testének ritmusa, együttlétük összhangja, és végül a közösen átélt beteljesedés. Az ürességnek nyoma sincs. Szívét-lelkét betölti a csodálatos nő, aki újjászülte, boldog és boldogító férfivá tette. Őt, a kigúnyolt megalázott Verebet.

Végre megtört az átok! A felismerés berobbant az agyába, és minden idegszálán cikázva áradt szét testében a felmérhetetlen öröm, ugrálni, táncolni támadt kedve, s repeső szívvel csókolta a nőt, az ajkán kezdte, és csókolta minden táját és vidékét, amit szájával elérhetett anélkül, hogy elfoglalt "állását" el kellett volna hagynia. Ujjongása csillapultán észlelte a nő becéző-nyugtató simogatását a tarkóján, vállán, hátán. Jól esett, de még milyen jól! Már majdnem átadta magát a meghittség elringató bűvöletének, mikor ráébredt, neki bizonyságot kell kapnia! A NŐ szemébe nézett, és várta az ítéletét: mi lesz a folytatás? Mert nem lehet vége! Ha a Nő itt hagyja, miután megízleltette vele az élet legnagyobb csodáját, a gyönyör mámorát, a boldogítás boldogságát, ha itt hagyja őt kétség és remény között vergődve: ő belepusztul. Ugrania sem kell, megszakad a szíve. Úgy érezte, már órák óta vár, mire a NŐ megszólalt.

- Kérlek, engedj felkelni!

Ezek nem szerelmes szavak! Bekövetkezett hát, amitől félt! Fel akar kelni, itt akarja hagyni! A hideg rémület jeges ujjaival belemart a szívébe. Nem, nem bírja elviselni! Lenézett a mellvéd oldalán tátongó mélységbe, s az újra hívogatóan nézett vissza rá. A NŐ karjai, lábai szoros öleléssé rándultak össze a testén, mintha meg akarná akadályozni szándékának végrehajtásában, és igen, határozottan érezte a rémületét. Mégis fontos neki! Feltámadt benne a remény. Talán tehet valamit, amivel visszatartja, hiszen még nyeregben van, csak ki kell használnia kedvező helyzetét, talán megismétlődik a csoda, és ő marad.

- Nem Brian! Mondtam, hogy ez most az utolsó! Kérlek, engedj felkelni!

El kellett szakadnia tőle. Gyökerestől kitépett virágnak érezte magát, elhagyva éltető közegét, talajtalanul, halálra ítélve. Elvégeztetett. A remény délibábja szertefoszlott.

Mégsem hagyhatja elmenni! Csak néhány percet még... Csak húzni az időt, hátha megváltozik valami... Szólalj meg!... Beszélj hozzá...! Foglald le...! Tartsd itt...! KELL!!!

- És az alkunk? – nyögte ki a legostobább kérdést, ami csak eszébe juthatott.

- Amit ígértem, betartom.

Jajj! Valami mást kellett volna kérdeznie. Bármit. Ez a vég... De jobb is így! Nélküle nincs élet, csak a visszatérő, többszörösére növekedett üresség, mert már a NŐ hiánya is hozzáadódik. Ölje hát meg! De még egy kérdés:

- Képes leszel lelökni... Engem?

- Ilyet nem ígértem. Emlékezz vissza!

Nehezen ment... oly régen volt... még azelőtt... a múltban. Azt, hogy lelökné, nem ígérte, csak lehetőségként említette. Az ígéret az útról szólt, ami nem a pokolba vezet, és a két mennyországról. Az egyiket megkapta, de elvesztette, a másikhoz vezető út még a ködös homályban van. Egyedül sosem jut el oda. Nélküle nem. Ha a NŐ itt hagyja, akkor ő...

orlando5.jpg

A NŐ felsikoltott.

- Brian! Ki kell mondanod! Neked kell kimondanod! Mondd ki, különben végünk van!

Kimondani. Tudta, mit akar hallani. Azt, ami ott zakatol az elméjében eszmélése óta. Ami az egyetlen jó, az életét megváltó... az üdvözítő a... a... minden... De kimondani?

Azt mondta, "végünk van"? Így, többes számban? NEKÜNK? Megosztaná vele a sorsát, akkor is, ha az a vég? NEKÜNK? Társa lesz egy közös jövőben? NEKÜNK? S mindezért csak annyit kér, adja fel azt, amije még megmaradt: az önérzetét? Vesszen, ha ez az ára a boldogságnak!!!

Egy csapásra megszűnt minden kétsége, és a páncél – melyet oly sok keserves év alatt növesztett maga köré a bántások, megalázások kizárására, s amibe végül önmagát zárta be – a beleivódott szennyel és mocsokkal együtt recsegve-ropogva porrá hullott, elenyészett, és ő ott állt, immár kétszeresen is pőrén, s egy ártatlan kisgyermek kétségbeesett ragaszkodásával kiáltotta a NŐ arcába:

- Veled akarok élni mindörökre!

Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el, mikor a NŐ hozzálépett, átölelte, és a fejére tette a kezét.

– Hallgasd meg Uram, és teljesítsd be akaratát – ahogyan én is – mert szerelemmel szeretem!

Brian boldogan szorította karjába az ASSZONYT, az ereiben lüktető vér az élet dalát dobogta: szeret, szeret, szeret, és csókolta édes, édes szerelmes csókkal a kifulladásig. Azután csak álltak összeölelkezve, egymásba kapaszkodva, belefeledkezve az összetartozás biztonságába.

 

Nem emlékezett, hogyan jöttek le a tetőről, hogy kerültek a motelszobába, csak arra eszmélt, zuhany alatt áll, forró víz záporozik rá, és az ASSZONY, az ő ASSZONYA mosdókesztyűvel – amiből valamilyen különleges illat áradt – dörzsöli a testét. Átadta magát a kellemes, zsongító érzésnek, élvezte bőre bizsergését... Olyan volt, mint mikor édesanyja fürösztötte kiskorában. Igaz is. Az asszony újjászülte őt, és ez a csecsemőfürdetés. Boldogan, szégyenérzet nélkül hagyta, hiszen már úgyis az övé teste-lelke, jövője- jelene, pedig még a nevét sem tudja. Később, miután lefeküdtek, az asszony hozzábújt, átölelte, és mesélt neki. Elmondta, hogy Szofinak hívják, egy távoli országból jött el érte, mert már hosszú évek óta szereti, és most Isten nekiadta őt párjául, ha meg tudja menteni önmagától. Ezután örökké együtt lesznek, egy új, kalandos élet vár rájuk, titokzatos és mesés, tele csodával, szerelemmel. Boldogan aludt el.

 

Arra ébredt, hogy az asszony megcsókolja. Édes-édes ébredés! Nem álom volt hát, valóban itt van a karjaiban... Élő, lélegző, és az övé!

- Brian, most el kell mennem. Nem akartam búcsú nélkül.

- El akarsz hagyni?

- Dehogy! Sosem hagylak el! De most dolgom van, kérlek, engedj!

- Később, később, most...

Most tudnia kell, hogy amit tegnap átélt, megismételhető-e? Mert át akarta élni újra, szüksége volt a bizonyosságra, de még inkább a gyönyör mámorára, amit az asszony adhat neki. És ő átöleli, akarja...! Óh, Istenem! Kellek neki! Nem csak elfogad, de vágyik rám! Énrám! Szeret engem, boldog velem, és ki is mondja! Ezek a szavak! Csókos, szerelmes, gyengéd szökőár volt, és Brian szíve megtelt örömmel.

- Csodálatos vagy asszony! Szinte semmit nem tudok rólad, de azt igen, hogy nem élhetek nélküled! Gyere hozzám feleségül!

- Már a feleséged vagyok, és holnap megtudsz rólam mindent, ami csak érdekel.

- Miért csak holnap?

- Ami éjszaka történt velünk, az misztérium, örökre összeköt minket. De nem tehettük teljessé, mert ma fontos feladatom van, és nem merülhettem ki. Ma éjjel én is átadom magam neked, eggyé válunk, és megtudsz, megértesz mindent.

- Jó, addig várok. És mikor jössz hozzám feleségül? Úgy értem, hivatalosan.

- Holnap délután, ha te is akarod.

- Ejha! Te aztán nem halogatod

Kopogtak. Szofi az ajtó felé fordult, és kikiáltott:

- Várjon meg a kocsinál!

Briant megzavarta a kopogtatás. El akarta venni Szofit, komolyan akarta, igazán. Ő meg tréfál vele. Akkor is a végére jár a dolognak! A kopogtató kilétének is. Addig nem kel fel róla, amíg legalább ezekre a kérdéseire választ nem kap.

- Ki volt ez?

- McCormack százados. Értem jött, hogy a támaszpontra vigyen. Onnan repülök tovább. Egy titkos projekten dolgozom a kormányodnak. Többet nem mondhatok most erről.

Briant meglepte a válasz, de csak egy dolog érdekelte belőle igazán.

- Elmész. Elrepülsz. És amit éjjelre ígértél?

- Elmegyek, de estére már visszajövök.

- És az esküvőnk?

- Ha nem jó a holnap délután...

- Nekem jó, de nem tréfálsz?

- Nem. Ha neked ez fontos, akkor meglesz. Elintézem.

Nem kételkedett benne. Csodákra képes... csoda... jó lenne még egy...

- Ó, Brian! Úgy érzem, ez egy hatalmas szökőár lesz.

Az lett. Egy tombolós, marcangolós szökőár. Elmosott minden kérdést, minden rossz gondolatot, és Brian abban a tudatban aludt el, hogy áldott a teste-lelke, jelene-jövője.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.